2024. július 16. (kedd) 10:36

Zászkaliczky – Mesélő portrék

Úgy tűnik, Zászkaliczky Ágnest a kettősség kisérti, gyerekkorában választania kellett a zene és a képzőművészet közül, ma pedig kétlaki, Bécsben és Budapesten él a családjával. Bár már 5 évesen rajzolgatott, sokáig a zene állt nyerése, hiszen kijárta a Bartók Konzervatóriumot, majd a salzburgi Mozarteumban tanult orgonán játszani, de nem érte be a koncertekkel, lemezekkel, Oroszországban és Finnországban festészeti kurzusokra iratkozott be, s mostanság több kiállítása volt világszerte, mint koncertje.

Szentendrén gyerekeskedett, s először mégsem a képzőművészetet választotta.

Szerencsés voltam, hogy ott nőttem fel, balról és jobbról is művészek laktak a szomszédunkban.Már 5 évesen átjártam Zaszlavik Jenőhöz, az ő műtermében rajzoltam, s Farkas Ádám is a család barátja volt. Szentendre amúgy is megfogja az embert, az utcán gyakran találkoztam Barcsay Jenővel és a múzeumokat se kerültem el. Ugyanakkor a családunkban a zenének jutott a főszerep, a Bartók konziban tanultam orgona szakon, majd a Zeneakadémiára is felvettek. Rajzoltam közben is, a koncert plakátokat mindig én terveztem és megjelent egy mesekönyv is az illusztrációmmal.

A zenei pályán is elindult, megjelent az első lemeze, koncertezett, hogyan fordult mégis a festészet felé?

Finnországban éltünk, közel az orosz határhoz és gyakran átjártunk Szentpétervárra. Egyszer láttam egy plakátot, festészeti kurzust hirdettek. Klasszikus rajzot és festészetet tanítottak napi nyolc órában, vagyis nagyon kemény iskola volt, Európában hasonló sincs. És amikor 2012-ben Bécsbe költöztünk, berendeztem ott egy műtermet, s egy híres osztrák mestertől, Michael Fuchstól tanultam. Most Budapesten van a műtermen, de Bécset sem hagytuk el, ragyogó inspirációt kapok onnan, s a galériásom is bécsi. 

Portrékat készít, tájképet alig láttam a műteremben, viszont a zene kisért, hiszen sok muzsikust megfestett.

A klasszikus XIX. századi portréfestést követem, s nem fényképekről festek, hanem modelleket, akiket egyébként is jól ismerek. A képeknek története van, ahogy az Ermitázsban láttam, hogy ott minden festményhez van egy leírás. Valóban a zenei világ az egyik kedvenc témám, Leonard Bernsteinről épp úgy több képet fedtettem, mint Fisher Anniról. Bernstein századik születésnapján a lánya Palm Beachen rendezett egy nagy kiállítást, s ott voltak az én portréim is.

A képeken visszatérő motívum egy szép fekete lány és egy szőke kisfiú.

Kafia egy szomáliai modell, aki itt él Magyarországon, film is készült már róla, én egy kerti partin ismertem meg. Jancsi, a szőke kisfiú a fiam, aki évekig a bécsi opera fiúkórusban énekelt és róluk több kép is készült, hiszen két egészen különböző, érdekes karakter.

Nehéz volna ezt a stílust bárhová besorolni, leginkább hiperrealistának mondhatnók, de ez sem egészen igaz. 

Nem szeretem a kategóriákat, s a hiperrealista jelző nem illik igazán a képeimre, hiszen nem fotószerűek. Az egyik kritikus lírai realizmusnak nevezte, eddig az volt a legtalálóbb.

Manapság a művészetnek is piaca van, a festők is nehezen élnének meg, ha nem kapnának megrendeléseket.

Engem nem zavar, kihívásnak tekintem. Viszont szeretem megismerni az alanyt, a fotó keveset mond, nem érzem a személyiségét. Egy más jellegű kihívás volt,  amikor Kárpáti Tamás felkért a hungarikon gyűjteménybe egy Vasarely variációra.

Férjével, aki karmester egy merőben új alkotást hoztak létre, színre vitték az operában a Carmina Burana-t, s a díszleteket természetesen ön készítette.

A Carmina Burana nem opera, hanem egy kantáta, tehát a nulláról kellett elindulni. Ez több, mint egy látványterv, s aki nem zenész, talán nem is boldogult volna a feladattal. És olyannyira a miénk a produkció, hogy a férjem vezényel, én pedig számítógépen irányítom a vizuális látványt. A bemutató 2018-ban volt, immár az 50. előadásnál tartunk és mindegyik telt házas.

Lehet, hogy legközelebb nem egy kiállításon találkozunk, hanem az Operaházban, ahol az egyik Verdi vagy Puccini műhöz tervez díszleteket?

Az első opera élményem 7-8 éves koromban a Don Giovanni előadása volt, amire a szüleim elvittek. Viszont a díszletet kispórolták, csak szürke kockák hevertek a  színpadon, s ez nekem nagy csalódás volt. Amikor hazaértünk zsírkrétával minden jelenethez elkészítettem a díszleteket. Tehát nagy kedvem volna operákat berendezni.

„Ezek a meseszerű, mégis egyértelműen a reális világ szereplőit felvonultató portrék mintha arra terelgetnének minket, hogy igyekezzünk jobb döntéseket hozni, mielőtt az emberi kapcsolatainkat az ítéleteinkkel/az előítéleteinkkel megmérgeznénk.” / Rozslay Miriam Eszter kultúrantropológus/ 

„Zászkaliczky a portréfestés közben mintha zenélne: mikor a számára kedves zenész portréját készíti, közben a zenéjét hallgatja és így teljesedik ki, harmonizál a festmény a zenével együtt és születik egy modern/klasszikus kompozíció. /Art Daily News International Magazine/

Még több kultmix…
Novella