Bernecebarátiba szombatonként jön a székely árus. Hoz mindent, ami kell: csavarhúzót, fényképezőgépet, kerti bútort, késélezőt, edzőcipőt, táskarádiót, horgászbotot.
Gondosan ügyel arra, hogy csak a legfontosabb, legszükségesebb háztartási cikkeket árulja. Három hónappal ezelőtt egy kis kerti szélmalmot vettem nála. Néha jókat beszélgetünk, így nem csodálkoztam, amikor a szemközti boltból kilépve hangos ovációval magához invitált: „Van itt Önnek valami, amit direkt félretettem” – súgta bizalmasan. (Első gondolatom egy lépegető exkavátor volt, de ezt méretei miatt elvetettem.) „Csak nem?” – igyekeztem közömbösnek látszani. Még közelebb lépett: „Sok bot” – közölte titokzatosan… „Sok bot? – minek nekem sok bot, nem vagyok én sánta” – értetlenkedtem. Aztán elővette. Egy szürkés színű tokból, legnagyobb meglepetésemre, az egyik legmodernebb osztrák antischock hegyibot került elő. Diadallal adta át, várta az ünneplést. „Jó bot – mondtam – de nincs rá szükségem.” „Ne izéljen már, háromöt az ára, magának két és félért odaadom.” „Nem kötünk üzletet” – közöltem zordan. „Azt Maga csak hiszi” – válaszolta, miközben galád módon az asztal alá nyúlt. „Kettő, és adok mellé egy metszőollót” – vigyorodott el. Mélyütés. A metszőollónak nem tudok ellenállni, már Apámnak is mindig több volt – csak Bernecén van vagy három. Ő nyert.
A bot vagy hat hétig állt az előszoba sarkában, fogalmam sem volt róla, hogy életem egyik legjobb üzletét kötöttem.
A zergére szóló meghívás már tavasszal megtörtént. Udvariasan szabadkoztam, zergét negyven éves koráig ló az ember, és már abban a korban sem adják ingyen. A zergéért fel kell menni, a zergét meg kell várni, a zergét távolról kell meglőni, és ha mindez sikerül, a zergét a hegyről le kell hozni.
Szóval köszöntem, de a lehetőség picit megkésett. Vagy 30 évet. Meghívóm – nem hiába székely – nem adta fel egykönnyen, „Keresünk könnyebb helyet, meglőjük, s lehozza a vadőr”. Addig jó, mondom, de hogy jutunk fel? Oda nem jár a trolibusz. „Csak felsegít bennünket a Jóisten” – hangzott a tipikusan székely válasz. „Ez azért tán még Neki sem olyan egyszerű” – bölcselkedtem. Kár volt. Azt kaptam, ami jár: „Egyet se búsulj, meglátod, minden rendben lesz.” Mit lehet erre mondani? Októberben zergére vadászni indultunk.
Az Olt völgyében az ezeréves határ még mindig impozáns romos őrtornya után igen megnőnek a hegyek. A déli Kárpátok ködbe vesző csúcsai alatt kanyargó jó minőségű autóút, a Lotru völgyében tiszta kis falvakon vezet keresztül, a szépségen csak ámulunk. Aztán egy félórányi autózás után megérkezünk az úti célhoz. Malaia. Pár ház, a hegyi falvak jellemző kertjeivel, pisztrángtelep, mezőgazdasági gépek, szénaboglyák.
A motel tiszta, jól megépített, a szobából a kilátás gyönyörű. Megérkezésünk után nyílik az ajtó, és betolnak egy fegyverszekrényt a puskának, ahogy az szabályos. Számomra meglepő rend van. Aztán megérkezik, Guszti, a hivatásos székely vadász. Ő messze földön híres vadásztató, a zergéhez pedig nagyon ért. Elmondás szerint Úz Bence ükunokája. Az észjárása mindenesetre fürge. A vacsora kifogástalan, legjobb fogása mégis egy mondat: „Professzor Úr, holnap meglőjük a zergét!” Csak így, a leves és a főétel között.
Nem bántam volna, ha kicsit többet tudok a dolog technikai részéről, de mivel úgyis csak azt a választ kapnám, hogy minden rendben lesz, csendben szorongtam tovább. Éjszaka meglepően jól aludtunk, feleségem ébresztett, ilyen is ritkán van.
A kicsi, japán dzsip bátran feszült neki az iszonyú hegynek. Először elhagyott földutakon mentünk, aztán vízmosások, átfolyások, favágó mellékutak következtek. Az anyósülésen szorongtam, és csak előre néztem. Az előre ebben az esetben fölfelét jelentett, méghozzá egyenesen fölfelét. Helyenként az út emelkedési fokát meg sem mertem becsülni. Oldalra nem néztem, nem büntettem magam: a székely mondás szerint arra lenne hova esnünk. Így mentünk vagy ¾ órát, megváltásként egy kis kiszögellésben a kocsi megállt.
„Innen gyalog megyünk” – közölte Guszti – „nincsen messze a csúcs, legfeljebb 200 méter. A velünk jött román vadőr természetes mozdulattal vette hátára a hátizsákomat, sőt a puskámat is elkérte. Furcsa érzés volt odaadni, magam szoktam vinni. A gesztus ez esetben mégsem baj, ugyanis onnan kétfelé lehetett menni: fölfelé, vagy lefelé. Mi természetesen nem lefelé mentünk. Meg azért sem baj, mert az antishock bot viszont vizsgázik. Az avar 30 cm vastag volt. Beszúrás, rögzítés, lépés. Ha kőbe szúrsz az avar alatt, a bot vége megcsúszik.
Lassú, kemény felmenet, nem sétalovaglás. Aztán egyszer fent voltunk a csúcson, onnan viszont enyhe lejtő vezetett a hegyfokig, legfeljebb 50 méter. A lejtő végén egy 500 méteres szakadék volt, előtte kis tisztás, lehet úgy 8×5 méter az egész. A szakadék szélén közvetlenül néhány árva fenyő, a túloldalon szemben viszont irdatlan magas, kopár sziklafal meredt az égre. Lehetett rajta 6-8 bokor. Erősen sütött a nap. Impozáns volt a látvány.
Guszti mondta a házirendet. „Letáborozunk. Mozgás, beszéd nincsen, mert a zerge éber állat. Ha véletlenül rálépsz egy kőre, és a legurul a szakadékba, hazamehetsz, mert a zerge észrevesz.” Csendben letettük a motyót, és leültünk. Baromi kényelmetlen volt, mert a talaj lejtett. Aztán Guszti még megfejelte a tudnivalókat: „innen csak este megyünk el, a sötétedést nem célszerű megvárni”.
Mindenki megpróbálta elfoglalni magát, az egész terület lehetett 8×5 méter, és még egyszer mondom, lejt. Feri barátom elszunnyad a hátizsákján, a két vadőr a szemközti sziklát távcsövezte, magam hátamat egy fának vetve, ülve reménykedtem. Semmi nem történt. Két óra múlva csendesen ettünk egy kis szalonnát kenyérrel, aztán tovább is néma várakozás. Időnként lázas igyekezettel magam is végigtávcsöveztem a szemközti sziklafalat. Lassan telt az idő, a semmittevés nekem legalábbis borzasztó volt. Aztán lassan esteledett, hazamentünk. A kocsihoz való lejutás még borzasztóbb volt, mint a feljövetel. Még világosban hazaértünk a motelbe. Feleségem kérdő tekintetét, korrekten megválaszoltam, hogy két feketerigót láttam.
A helyzet azonban vendéglátómnak sem nagyon tetszett. A vacsoránál természetesen elhangzott, hogy: „egyet se búsuljon, professzor Úr, holnap kecskét lövünk. Sajnos, ma nagyon sütött a nap.”
A baj csak az, hogy a kecskelövést aznapra terveztük, a nap meg sokkal jobb, mintha jégeső hullott volna – de nem békétlenkedtem . A vadászat ilyen. Majd holnap…
Új nap, új remény. A reggeli küzdelem után 8 óra körül értünk a csúcsra. Még zihálva álltam, amikor Feri barátom megszólalt: „Ott a zerge!” ÉS OTT VOLT!
A szakadék túloldalán, a szemközti sziklafal közepén 200-220 méterre magányos zergebak csipegette a bokrot. Iszonyú ideges lettem (pedig lövés előtt nem szokásom), mert próbáltam volna lőpozíciót fogni, de a szakadék szélén álló fenyő belógó ágai nagyrészt kitakarták az állatot.
A 243-as volt velem, azzal tisztán kell lőni. Kínomban előre léptem egy fához. Próbáltam kitámasztani, és rést keresni az ágak között, ahol ki tudok lőni. Furcsa dolgot éreztem: a székely vadőr hátulról szorosan hozzám simult, és hosszú lőbotjával a bal oldalamon a szakadék felé kinyúlva lassan megemelte az ágat. Egy pillanatra szabaddá vált a kilátás, rajta voltam, elengedtem a Sakót. Jól hallható volt a becsapódás. A zerge mintha megrezzent volna, lassan lépett kettőt előre. „Ismételj!” – hangzott Feri felől. Próbáltam, de nem volt lőpozícióm. A zerge rossz irányba lépett, az ág visszakerült, újra jelentős takarásban volt. Hirtelen ötlettől vezérelve lekucorodtam, és a kinyújtott jobb lábam térdén támaszkodva próbáltam,- alulról felfelé az ágak alatt rálőni. Abban a pillanatban hangos kiáltást hallottam: „Ezt ne!” A furcsa pozícióból leadott lövés a zerge előtt csapódott a sziklába. Az állat belépett a bokorba, aztán csak hangos zörejt hallottunk, látni nem láttunk semmit. Meglepődve fordultam hátra, és akkor észleltem, hogy nem figyelve a speciális körülményekre, csak a zergére koncentrálva sajátos testhelyzetben vagyok. Ugyanis mindkét lábam térd alatti része a szakadék fölött volt. Először óvatosan a puskámat nyújtottam hátra,- a csövénél fogva vették el. Éreztem a feszültséget. Látták a helyzetemet, és izgultak, hogy keveredek ki e kalamajkából. A helyzetet ugyanis hihetetlenül megnehezítette, hogy a szakadék széléhez vezető talaj lejtett. Felfelé kellett mozognom.
Óvatosan, apró mozdulatokkal először a lábaimat csempésztem vissza az anyaföldre, aztán centiméterenként fészkelődve felfelé araszoltam. Beletelt két-három percbe, míg biztonsággal felfelé mertek hengeredni, és ülő pozícióba jutottam. (Más hasonló korú embernél ez egy cirkuszi mutatványnak számítana, igyekeztem úgy tenni, mintha az én esetemben nem.) Hátrafordítottam a fejem: két rémült tekintet meredt rám. Először Feri barátom szólalt meg: „itt minden mozgás kockázatos, de ha 30 évvel fiatalabb vagyok, ugrottam volna, hogy visszahúzzalak.” Guszti is megkönnyebbült. Kinyújtott karral mutatott előre: „Nézze meg azt a fát!” Megnéztem. Egy pillanat alatt leizzadtam: a szakadék szélén álló fenyő elkorhadt törzsű, kiszáradt famaradvány. Erre támaszkodtam, ennek dőltem célzáskor. (A következő komoly szél bizonyára bedöntötte volna a szakadékba.) Nem voltam egyedül, fentről vigyáztak rám.
Amikor megjött a szavam, az első kérdésem persze az volt: „hallottátok Ti is a becsapódást? „Abszolút” – mondja Feri. „A lövésre büszke lehet, a zerge megvan – közölte határozottan Guszti – csak beleesett a szakadékba.
„S most mi lesz?” – néztem rá kérdően. „Semmi, oda innen nem lehet lemenni. Maguk hazamennek, én meg a román vadőrrel holnap reggel nekiindulok a völgy felől, ott hozzuk ki”. „Úgy van – bólintott Feri – mi most hazamegyünk.” Így is tettünk. Hazajöttünk Budapestre A búcsúzásnál Guszti elmondta, hogy délnél előbb információt ne várjunk, a szakadékban nincs térerő.
Másnap délelőtt használhatatlan voltam. Hogy irodalmi legyek, az emocionálisan megélt sikerélmény déli ½ 12-ig váratott magára. Akkor megjött a kép az én csodálatos zergebakomról. Röviddel utána a gratuláló szöveg is: „Kihúzhatod magad Gyuri Bácsi, zergét lőttél.”
A hála kifejezésére sem a meghívóm, sem a vadásztatók felé nincsenek szavaim. Nekik köszönhetően örök emlékhez jutottam. Isten áldja meg Őket érte.
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című novellagyűjteményéből
