Szollár Gyurival együtt voltunk fiatal orvosok a hetvenes években a budapesti Urológiai Klinikán. Szerettem ezt a mindig vidám, lezser, magas, sovány éles eszű fiút. Szűkebb baráti körömhöz tartozott. Lezsersége miatt talán ő viselte legnehezebben a Klinika akkor általunk „feudálisnak” tartott szigorú rendjét, ezért néhány év után – három éves afrikai munkavállalást követően – családostól az Egyesült Államokban telepedett le. És eltelt 25 év, amíg nem láttam.
Mindkettőnk őszinte örömére szolgált a másik megpillantása a durbani nemzetközi urológus kongresszuson. Az ezt követő három éjszaka, néhány üveg jó minőségű vörösbor mellett, baráti beszélgetéssel telt, felidéztük közös ifjúságunk több emlékezetes pillanatát, és az életben az óta szerzett tapasztalatainkat. Második afrikai utam igen jól kezdődött.
A folytatás is kellemes volt. Előadásunkat a nemzetközi szakmai közvélemény igen jól fogadta, amelynek tanúja volt a kongresszuson résztvevő népes magyar szakembergárda is. A kongresszus kulturális programjának részeként meglátogatott zulu falu és táncműsor pedig gyakran felidézett élményeimhez tartozik. A pattogó ütemre, magasról emelt térdből indított, erővel földhöz csapott talppal bemutatott tánchoz foghatót eddig nem nagyon láttam. Nagyon Afrika volt! A faluban nem tudtam megállni, hogy emlékként egy zulu lándzsát ne vásároljak. A zulu lándzsa nem olyan és nem is úgy használták, mint egy görög vagy római lándzsát. Ez nem dobó- vagy szúró fegyver. Rövid, vastag és döfnek vele. Alulról felfelé. A mozdulat folytatásaként pedig még felfelé rántják. Az ellenfél hasában. Szóval a zuluk a szó szoros értelmében kibelezték ellenfeleiket. Nem szívesen harcoltam volna ellenük…
A jól sikerült kongresszus után jól sikerült folytatás következett. Az utolsó este – bankett helyett – három összecsomagolt magyar várta jó sorsát a szálloda halljában. Már beesteledett, amikor Willemék megjöttek. „Willem the Great” picit mentegetőzött a késésért, majd Morrisszal berakták a kocsikba csomagjainkat. Ami három évvel ezelőtt nem adatott meg, most hárman – Dezső bátyánk, Kopa Zsolt kollegám és jómagam – Afrikába vadászni indultunk. Útközben Willem ismertette a haditervet. Egy baráti farmra megyünk kudura és varacskos disznóra, aztán két nap múlva egy másik barátját látogatjuk meg, végül a vadászat nála ér véget. „Hajnalra megérkezünk, addig aludjatok”, hangzott az utasítás. Így tettünk…
A Steyn farmra reggel érkeztünk. Tiszta, jól karbantartott területnek látszik, három nádfedeles vendégházzal, közöttük kis merülő-medencével. Willem kijelölte mindenkinek a szállását. Kis házikót kaptam, s az ablakokon volt szúnyogháló. Egyébként furcsa építmény, a fürdőszoba a légtéren belül, újabb nádfedeles kis belső házikó, előtte ágy, szekrény, egy asztal, két szék. Az ágyra pakoltam. A figyelmes és segítőkész Zsolt behozta legnehezebb csomagomat, a kezében tartott vadászruhát pedig a szekrénybe akarta akasztani. Kinyitotta a szekrényt, majd ruhával a kezében, meghökkenve hatalmasat ugrott hátra. A szekrényből a felső polcról kétökölnyi varangyos béka nézett rá dülledt szemekkel, halkan tátogva. Sürgősen hívtam Morrist és jeleztem neki, hogy a ház komfortját én béka nélkül is megfelelőnek tartom. Bólintott, két kézzel megmarkolta a békát és elegánsan távoziott Béka nélkül a helyzetet jobbnak ítéltem. Szétpakoltam, átöltöztem, hiszen hamarosan indultunk.
A két pick-up előállt, választhattunk. Én természetesen a Toyotát választottam, bár az régibb, kopottabb. Nem jártam rosszul. André, a hivatásos vadász, a tábor szakácsa és az örökké vigyorgó Sam jutott nekem. Willem és Morris a Nissannal kísérték Dezső Bácsit és Zsoltot. Mielőtt elindultunk, Willem jelezte, hogy az út egyes részeit együtt tesszük meg, szétválunk, majd újra találkozunk, szóval eredményfüggő a kalandozás. Alig mentünk vagy két kilométert, amikor az elől haladó Nissan megállt. Lövést hallottam. Rövidesen kiderült, hogy Kopacsek „meglűtte” első varacskos disznóját. Egy bokor mellett fekszik, mutatós darab. Közép warthog. Zsolt boldogan feszített mögötte, André fekve fényképezte. A kirándulás nem kezdődött rosszul. Innen a kocsik különböző utakon folytatták a vadászatot. Mi nem láttunk kudut, Ők láttak, Willem utólagos elmondása szerint kimondottan jót. Dezső célba is vette, a lövés pillanatában azonban, az ajándékban kapott simléderes vadászsapka simlédere a távcső elé csúszott. Mire rendezte sorait, a kudu odébbállt. Dezső vigasztalhatatlan, volt Willem dühös. (A kudu elejtése a legjövedelmezőbb bevételi forrás.) Az élet megy tovább…
A folytatás sem volt túl vidám, először egy mocsaras részen a Nissan ájult el, két traktor húzta ki. Nálunk pedig Sam alkotott valamit, amitől kiakadtam. Könnyítési okokból megálltunk, leszálltunk és egymástól bizonyos távolságra végeztük dolgunkat. A hólyagürítés jóleső végső fázisát Sam boldog kiabálása zavarta meg.
– Uram, gyere ide, mutatok valamit. – Kíváncsian jövök. Sam őszinte boldogsággal mutat a közeli kőrakás felé.
– Nézd, mamba, green mamba – mutat boldogan a kígyóra. Mambából két fajta van, fekete és zöld. Mindkettő rendkívül veszélyes, távoli vidéken, ahol nincs gyors segítség, halálos. A rövid időn belüli vérátömlesztés valószínűsége ugyanis fölöttébb csekély. Mint az én lelkesedésem és ezt nem felejtettem el Sammel közölni. Villámgyorsan kocsira szálltam. Mentünk tovább, nem láttunk semmit. Elérkezett a délidő, lassan indultunk volna hazafelé. André befejezettnek nyilvánította a délelőtti vadászatot. Útban hazafelé a sofőr szakács mondott neki valamit. André bólintott és jelezte nekem, hogy a 200 méterre álló kis antilopot meglövi a konyhának. Részemről rendben volt. Az antilop azonban belelépett a lövésbe, s eltűnt a bozótban. Mindhárman utána mentek, egyedül maradtam a pick-up platóján.
Iszonyú meleg volt, a kocsi egy sík terület közepén állt, a nap szinte égetett, a kabátomat megpróbáltam a lővázra kifeszíteni, hátha alatta elviselhetőbb a helyzet. Ennél a mozdulatnál történt valami. A kabát fölött átnézve, úgy 120 méterre óriási varacskos kant láttam, aki kíváncsian szemlélte akciómat. A puska után nyúltam, a kan viszont megperdült és eltűnt a sűrűben. A dombok felé csörtetett, amelyek a rét közepétől északra 160-180 méterre voltak. Inkább csak halmok. Álltam a plató közepén, kezemben puska, a kan pedig két halom között srégen megállt, és egy pillanatig figyelt. Támasztásra nem volt idő. Állva, kézből odahúztam. Szinte hihetetlen, de mintha becsapódást hallottam volna. A lövésre derék társaim futólépésben vágtattak a kocsihoz.
– Mi történt, uram? – Bizonytalanul válaszoltam.
– Lehet, hogy lőttem egy nagy varacskos kant.
– Nem valószínű, – mondta André tárgyilagosan, – a területnek ezen a részén ez szokatlan lenne. Mindenesetre a szakáccsal elmentek, megnézik. Egy idő után kiabáltak, hogy nincs semmi. Nem hagytam annyiban.
– Sam, leszállunk a kocsiról és odamegyünk – mondtam. – Te mész elől, de ha még egyszer örömünnepet rendezel egy kígyónak, megfosztalak férfiasságodtól. (Afrikában ez különösen komoly büntetés.) Szóval lassan lépkedsz a fűben, ha kígyót látsz, megállsz. Nem örülsz, hanem azonnal szólsz nekem. Világos?
– Igen uram, – bólint komolyan, de látom rajta, nem érti, hogy lehet nem örülni egy mambának.
Hát lehet, hogy kígyó ügyben nem egyezik a véleményünk, de a halmokhoz érve Sam felvetette a fejét, beleszagolt a levegőbe és határozottan közölte: „itt van”. És 15 lépésre egy nagyobb fűsziget közepén, ott volt a disznó. Minden varacskosok varacskosa. Szájából hatalmas, tőrszerű agyarak meredtek elő. Immár ártalmatlanul, békésen pihent. Az örömön kimondhatatlan volt. (Egyébként nem szeretek disznóra vadászni, de ez egészen más.) André picit szégyenkezett, s lázasan fényképezett.
– Jó lövés professor, nem megyünk üres kézzel haza, – mondta tárgyilagosan. A másik kocsi sem érkezett üresen, Zsolt szép lövéssel terítékre hozott egy zebrát.
Otthon megcsodáltuk egymás vadjait, aztán villásreggeli. Reggeli közben az aszfalton jókora skorpió célozta az étkező asztalt. André papuccsal kivégezte. Jó, hogy nem nekem kellett…
Negyedórát csobbantunk a medencében, hármunkkal tele is volt. Aztán újra átöltözés, jött a délután, de sajnos eseménytelenül telt.
Másnap 300 méterről, a fekete kísérő válláról rálőttem egy közben elinduló zebrára. Természetesen nem találtam el. Most együtt mentünk, ami azért volt jó, mert tanúi lehettünk, hogy Dezső bátyánk elegáns lövéssel elejt egy zebrát. A bozótból ennyivel távoztunk. Irány a Sandymount park, Willem birtoka.
A reggeli autós cserkelésnél az enyém volt az első lehetőség. A gnú (ezúttal a fehérfarkú) szép, de messze volt. Horzslövést kapott, eltűnt a dombok között. Willem legyintett, később majd arra megyünk, hátha előkerül, nincs komoly sebe. Ahogy a kocsi kibukkant egy bokros terület sarkán, 200 méterre igen jó gnú bika állt keresztbe. Lőparancsot kaptam. Összeszedem magam. A lövést követően a hatalmas állat, mintha villám sújtotta volna, helyben összerogyott.
– HUTTY! – jegyezte meg találóan Kopacsek. (Ez a jelszó még előjön.)
– Jó bika – mondta Morris és megveregette a vállam. Nekem is tetszett. Most már mindkét fajta gnú megvolt. És nem akármilyen bikák! Röviddel utána Dezső Bátyánk is bemutatta sokszor megcsodált lő tudományát. Jól mutat a fotón puskával a kezében, őszinte örömmel a szemében, előtte friss zsákmánya, egy komoly gnú bika. Két bika a platón, gurultunk tovább. Egy következő bozót szélénél megpillantottuk a korábban horzs lövést kapott gnú bikát. Játszadozott a többivel. Elég messze volt, vagy 280-300 méterre. Willem Zsoltot szólította. Zsolt nagyon rákészült, kétszer is felemelte a fejét, aztán visszatartott levegővel simán blatton lőtte a hatalmas állatot. Most őt ölelgettük.
Ettől megtáltosodott, és úgy döntött, hogy vadászati bemutatót tart a tisztelt egybegyűlteknek. Először régi vágya teljesült, szép lövéssel fekete springbockot lőtt. Sziklára fektetve fényképezték. A vándorantilop szép állat, jó trófea. Komoly hegyecske mellett álltunk meg, alig látszott a szikrázó napfényben a csúcsa. Lehetett vagy 420 méterre. A csúcson állat mozdult. – Mountain reedbuck – (hegyi nádibak) – mondja Morris. Zsolt rövid célzás utána 2506-ossal, Oscar díjas lövéssel marasztalta. A feketék felvágtattak a hegyre, jó darabig tartott, míg lehozták. Komoly gratuláció, megbecsülő pillantások.
Másnap a sziklán ülve vártuk a vadat, Nekem is bejött, és tűzben maradt, egy jó hegyi nádibak. A legnagyobbat azonban Dezső bátyánk lőtte. Az utolsó pillanatban, a beesteledés előtt. Szép, vastag fekete agancsa igen mutatós. Zsolt este még az egyik legkisebb antilopfajtából, steenbockból is lőtt egy jó bakot. Este Andréval mi is kiültünk, de egy ronda leguán kivételével, nem láttunk semmit.
A következő vadásznapon, – a szomszéd farmon – én is elejtettem a zebrámat. Kettőt kellett rálőnöm, az első után még lépett, a másodikra elfeküdt. Este a 2506-ossal újra, HUTTY! – egy méretes blesbock marad helyben. (A HUTTY – a tökéletes, helyben marasztaló találat szakmai zsargon szava – Zsolt nyelvújító tevékenységének terméke.) Nem panaszkodhattam. A sort Dezső bátyánk ugyancsak méretes springbockja zárta.
Ez volt az utolsó vadásznapunk, késő este a Willem házában búcsúbuli volt. Öt talpig felöltözött fekete, lábdobbanásokkal kísérve – énekelte a Shosolozát. (Ez egy olyan afrikai dal, aminek nincs vége.) Az ének ezúttal mégis megszakadt. Morris előrelépett, kellő komolysággal jelezte, hogy produkció következik, amit vezényelni kíván. Karmesteri mozdulattal beintett. Aztán az öt fekete torokból egyszerre harsant fel az afrikai éjszakában, pattogó ütemben – igaz kicsit furcsa kiejtéssel – az általam valaha hallott egyik legszebb dal. Szövegét a legfelkapottabb dalszövegírók is megirigyelhetnék, refrénje pedig a tartalmi tömörítés szellemi csúcs teljesítménye. Így szól: pabgyu-ribácsi- megbuhin-totta- a nagybi-kát. (Refrén: Gnú, HUTTY!) Dr Kopa Zsolt egyetemi adjunktus, énektanár és afrika vadász, elégedetten vigyorgott. Nem tétlenkedett délután, a betanítás eredményes volt. Kell ennél több?
Afrika megint csodálatos volt. Felejthetetlen és visszavonz…
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből.
