Három nap óta egyfolytában esett. Hideg, undorító havas eső. A Mátra Apc feletti vadászterületein az utak szinte járhatatlanná váltak. Hol fedett magasleseken, hol a kopott pick-up belsejében néztük egymást, közömbös dolgokról beszélgetve. Pedig három hétig szervezkedtem, hogy a kedves meghívásnak eleget tudjak tenni. Muflont nem is láttunk…
Csendes megadással viselve sorsunkat fordultunk rá, az utolsó nap reggelén, a szemerkélő esőben a falu feletti kátyús betonútra. Alig haladtunk 200 métert, mikor Pisti vadőr, vezetés közben, jobbra tekintgetve, felszisszent.
– A Zoli rétjén kint vannak a kosok!
Ez fontos információ jegyeztem meg morózusan, legfeljebb annyi hibája van, hogy én nem tudom, hogy ki a Zoli, hol van a rétje, és hogy szabad-e ott vadásznunk.
Hát ott bökött az ég felé jobbra Pisti vadőr. Odanéztem. Valahol az iszonyú távolban a hegy csúcsa alatt egy réten több kis fekete pontot láttam.
– Rendben – mondtam most már csak egy kérésem van, hogy jutunk oda? Gyors telefonegyeztetés Zolival, aki biztosit, bennünket arról, hogy örülne, ha kost lőnénk a kaszálóján, aztán a pick-up orra a hegynek fordul és a sárban csúszkálva araszolunk fölfelé. Vagy 300 métert megyünk, akkor a kocsi elájul, beleássa magát egy kátyúba. Nincs tovább.
– Innen gyalog megyünk, – élénkült meg Pista, és magához véve a lő botot, nekiindul a hegynek. Csúszkálva követtem. ( Lőttem néhány jó kost az életemben, de ezért úgy látszik különösen meg kell dolgoznunk.) Elcsigázva, félórás kínszenvedéssel érünk a tetthely közelébe. Itt Pisti vadőr újabb „élénkülési” folyamaton megy át.
– Most átmegyünk a vágáson, legyünk óvatosak, a mező szélén bukkanunk ki – mondta. – Onnan lövünk… Ez a fajta négylábas lő bot a legjobb, biztos támaszték.
Az erdő szélhez óvatoskodtunk, hang nélkül felállította a lőbotot. Valóban jó lőbot a négylábú. Jó támaszték. Főleg ha valaki egy adott irányba akar lőni. Ha azonban a lőirányon módosítani kell, akkor az egész lőbot áthelyezendő. Mind a négy lábával. A kosok kicsit odébb álltak. Áthelyeztük a lő botot. Állták. Hosszasan céloztam, nyugodtan állták. Az egyetlen ideges ember a környéken én voltam. A mezőn ugyanis a nyolc kosból az a négy, hatalmas, nagyterpesztésű csigájú állat, amilyenre évek óta betegesen vágytam, állandóan egymás fedésében legelt. Lövésem biztosan „megpiszkolt” volna egy második állatot is. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni, bár a szelünk jó volt, az idegeink nem. Három-négyperc merev célra tartás után megszólalt Pisti.
– Lője az utolsót Professzor Úr, az külön áll – mondta. Reakciómat ma is szégyellem.
– De hát az kisebb, jegyeztem meg, – igazán meg sem figyelve az utolsó kost –, aztán engedelmesen átcélozva, szinte gépiesen húztam meg a ravaszt. A kos mintha megrándult volna, a csapattal együtt beváltott a közeli erdőbe.
A lövés után azonnal Pistihez fordultam.
– Ne haragudj, nem úgy értettem, jól ismersz, tudod, hogy csak olyan állatra lövök, amire a vadásztató rábólint.
– Semmi baj, meglátja tetszeni fog – biztatott. – Én nem lövetek rossz kost magával.
– Köszönöm – mondtam megnyugodva. Vártunk. Nem szerettem magam. Alapelvem, ha valakit vendégségbe hívnak, oda üljön ahova ültetik. Különösen igaz ez akkor, ha érzi az ember, hogy szívesen látott, kedves vendég. Gondolataimat Pisti törte meg.
– Megyek, megnézem, hogy állunk – mondta és már indult is az erdő felé. Öt perc sem telt el, visszajött.
– Jó vér van, szólok a barátomnak, itt van a szomszéd lesen, együtt megkeressük – avatott be a dolgok állásába. Ebből, koromra és az időjárásra való tekintettel kihagytak. Jobb is, mert a félóra múlva előkerülő csapzottan-ázottan lihegő, két ember formájú lény, nem volt irigylendő állapotban.
– Ez olyan, mintha felrepült volna, – utalt a kosra Pisti. Hatvan méterig van vér, aztán egyszerűen csak nincsen. Mobiltelefonon hívta meghívómat, a vadásztársaság elnökét. Egyértelmű utasítást kaphatott, mert beültünk a kocsiba és hazamentünk. Szállásunkon a feleségem, gyalázatos ábrázatomat látva egy pillanat alatt mindent értett. „Szóval nincs kos”, összegezte a lényeget. Mielőtt meséltem volna, a közben megérkezett vadásztársasági elnök, Feri, a meghívónk lépett hozzánk. „Gyuri bácsi-az a kérésem, hogy ne siessetek haza, várjatok még egy kicsit, valamit még tervezünk.” Mindenki eltűnt…
Nem telt el egy óra, amit szomorú, vigasztalan magányomban töltöttem, amikor megszólat a telefonom. Barátom, Gábor – korábban polgármester Apcon – a tőle megszokott rövid tárgyilagossággal közölte.
– Na, megvan a kos, igen fasza darab.
– Hogyhogy megvan, és Te hol vagy? – kérdeztem meglepődve, de letette a telefont.
Egy jó húsz perccel később, az udvaron tébláboltam, mikor a társaság elnöke, kíséretében egy szimpatikus vadászöltözékű férfivel megjelent. A kölcsönös bemutatkozás után, az idegen barátságosan jegyezte meg, „szerencsétek volt, Somogyba megyek keresni, útba estetek.” Mielőtt igazán értettem volna, begördült az udvarra a pick-up, és elsőként egy jó kiállású, izmos hannoveri véreb ugrott le a platóról, körültáncolva gazdáját. Aztán levettek egy kost. Hatalmas, hihetetlenül vastag, széles ívű, tiszteletet parancsoló csigája mindkét oldalon a szeme elé kanyarodott, a szem előtt mindkét vég picit letörve. (A muflon okos állat, ha a csiga a szeme elé kanyarodik, egy szikla résben lepattintja, hogy látni tudjon.) Most szégyelltem magam igazán… Ilyen kost én még nem láttam. Mások se sokan. Viszont én lőttem.
– A kutya találta meg, beleesett a szakadékba, Professzor Úr – közölte Pisti.
– Neked ezen túl Gyuri Bácsi, Pistikém, egyébként is visszatérünk a kérdésre – mondtam. A lelki tusát, egy furcsa szerzet megjelenése szakította meg.
A tetejétől talpáig vizes, sáros, szakadt lény Apc egykori polgármesterére emlékeztetett. A szöveg is.
– Szóval a szabadnapomon ezen túl, majd pesti doktorok elb..ott vadjai után járok a szakadékba, vagy ezen túl csapdával fogjunk neki vadat – közölte tömören.
De mit bántam én a szöveget, a kutyát simogatva boldogan álltam zsákmányom mellett.
„Véletlenül” a mobiltelefonomba is belekerült a kép. Később, komoly vadásztársaságban igen neves, világvadász kollega kérte, hogy mutassam meg. Hosszan nézte, aztán megszólalt: „Gyuri, ha ezt nem te lőtted volna, Isten bizony irigyelném…”
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből
