Tizenegy gyereket hozott a világra, – mikor az ötödiket hajnalban megszülte aznap még délután felkelt és felsúrolta a házat.
S aztán – múltak az évek –, dolgozott és szenvedett.
Az ura meghalt tüdősorvadásban, a gyerekek mind felnőttek és szétszéledtek, nem is maradt már csak egyetlen fia a faluban.
Az se törődött vele. A nagydarab, iszákos, cudar, istenkáromló fuvaros a saját családját is úgy verte, mint a lovait.
Teljesen magára maradt.
A kapálás egyre nehezebb lett, napszám egyre kevesebb került, az ereje mind jobban elhagyta – megöregedett.
Elmúlt felette hatvanöt keserves esztendő, s már csak a kannákat bírta – vízhordó lett.
Az öreg Sasné, a vízhordó asszony.
A falu már régen így ismerte és én is így ismertem meg – hetvenöt évesen, amikor hozzánk költözött ingyen lakónak a Kálvin utcai parasztházba, ahol akkor már mi is csak kegyelemből laktunk.
Pontosan nem emlékszem, hogy hogyan került éppen hozzánk, de gyanakszom, hogy az anyám minden emberi sorsot figyelő szeme, s minden szegénységnek kitárulkozó szíve hozta oda.
Mert úgy van az, hogy a szegényhez csak a szegény vonzódhat igazán!
Márpedig ő szegény volt – a földi javakban, nálunk is szegényebb; olyan szegény ahonnan tovább hátrálni már csak a halálba lehet.
Az udvar felől a házba toldott kis szobába költözött – a falusi házban már így is nyolcan voltunk –, amit mi azelőtt nyári konyhának használtunk, és csak annyiban különbözött a ház többi részétől, hogy a kisebb ablakon kevesebb világosság szűrődött be.
Csúnya, hideg, esős őszi napon hurcolkodott be a frissen meszelt szobába, amelybe anyám egy használt kis dobkályhát, egy rogyadozó lábú asztalt és széket már beállított.
A holmiját valahonnan a borbély munkanélküli öccse egy talicskán hozta, s míg a szobában lerakta a szétszedett ágydeszkákat és pokrócba kötözött batyut, otthagyta a frissen súrolt földes padlón rossz, foltozott bakancsa sáros nyomait.
A beköltözés nem tartott sokáig – a batyuból kopott, tarka dunyha, egy néhány lepedő, csupor és lábas, s egy fehér rongyba óvatosan becsavart petróleumlámpa került elő, az ágyát összeállítottuk, és ezzel az öreg Sasné utolsó honfoglalása véget is ért.
Aztán észre sem vettük, Sas néni is az életünk részévé vált.
Hajnalban kelt és késő este feküdt: reggel már ébren és este már félig álomban hallottam az ablak alatt a kapuhoz vezető téglákon a csizma csoszogását. Ha a ház előtt vitte el a vizet – a kerítésen túlról megismertem a lépéseit, ha a járdán mögöttem jött, a neszéről tudtam, hogy ő jön, s idejére vártam az egész falu által már jól ismert öreges, szabályos időközben felhangzó szipogását.
Nyolc-tíz helyre hordta az ártézi kútról a vizet két fillérért kannánként, száz helyre az üzeneteket, vigyázott a gyerekekre egy kicsit, kihajtotta a libákat a kertből, elhozta a mákdarálót, s tette a falusi élet ezer szívességét – ráadásul!
Megingathatatlan volt a szeretetben, s a mindenkin segíteni akarásban.
Tisztességtartó volt és büszke – a rábízott üzeneteken kívül – önként csak jó hírt hozott. Segítséget és adományt senkitől nem várt, és el sem fogadott. (Ha valahol jó szívvel megkínálták egy túrósbéléssel vagy egy szem szilvával, azt köszönettel a köténye zsebébe dugta, s otthon dünnyögve az én markomba nyomta.)
A mi ételünkből is csak akkor evett egy-egy falatot, ha érezte, hogy a visszautasítással anyámnak őszinte fájdalmat okozna.
És hordta a vizet télen-nyáron. Mindig két kanna lógott a karján, s hogy elbírja; a két kezét a horpadt hasán elöl összekulcsolta. A zománckannákat magához szorítva aprókat lépegetett, sovány, inas kis teste kicsit előredőlt, s fekete kendője alatt öreg arccsontjain a bőr megfeszült. Olyan volt ilyenkor, mint az erdélyi faszobrok, vagy az alföldi fametszetek hozzáértéssel és szívből faragott asszonyai.
Délben, ha hazajött a krumplilevesét megmelegíteni, a két kannát (amit anyám minden tiltakozása ellenére mindig tele hozott) télen a kis tornácra, nyáron az eperfa alá tette, s anyámmal mindig pár szólt váltottak. Ilyenkor a szobába, vagy ki a kertbe hallatszott anyám szelíd korholása. (Egy párbeszéd, ami már soha többé nem fog véget érni.) S néhány „Ugyan Sas néni, hány felé ossza még magát?”, „Az a kis víz…”, „Hisz vagyunk itt elegen…” után anyám a dolgára sietett, Sas néni pedig öreg arcán a győzelem alig titkolható befelé mosolygásával eltűnt félórára a frissen hullott havat elseperni, vagy pár tő zöldbabot megkapálni.
Ha este későbben jött haza, anyám aggodalommal leste hazatérését. (Míg meg nem jött, sohasem tudott lefeküdni!) S másnap kérdezősködés: „Sas néni miért hajtja másokért annyira magát?”, meg „Este nem lehet ilyen öregasszonynak vizet hordani” – a felelet: „Vargáék sokáig lehet, késő fenn tanyáznak, mert Erzsike menyasszonya lett”.
Pihenésre csak annyi ideje maradt, amennyit a rövid éjszakából az öregség és a fájdalom szünetei engedtek – ivóvizet az ünnepeken (mert ilyenkor mindenki otthon volt) még a hétköznapoknál is többet kellett hordani.
Éppen ezért leginkább az estéket szerette – ha valamivel korábban végzett –, amikor a terhét letehette, s ilyenkor teát is főzhetett magának. Ez volt a pihenése is, egyetlen szórakozása is, szenvedélyesen szeretett teát inni. (Talán a sok fázódás miatt szokott rá erre a furcsa teázásra, és –mert a zsebkendő nehéz helyen állt nála – a szipogásra is.)
Ez a szenvedélye néha még az erkölcsi gátlásait is legyőzte – s miután pénze inkább csak a teafűre volt (ezt is többször kifőzte), gyakran kért kölcsön anyámtól egy-egy szem szaharint.
Anyám ilyenkor kibontotta és odanyújtotta a darabka fehér papírba csomagolt „ezerédes”-t, s ha Sas néni a köszvénytől bütykös ujjaival kicsípett belőle egy szemet, kérlelte, hogy vegyen nyugodtan többet is. (Mindig megtárgyalták, hogy a csempész szaharinárusok a tizenkét filléres csomagba szaharin helyett néha üvegdarabokat is tesznek.)
Ezek az esték voltak számára a legszebbek, ha a teáját megitta elalvás előtt bejött hozzánk és leült anyámmal vagy velünk egy kicsit beszélgetni is. Az ilyen beszélgetések után mindig nyugodtabban aludtunk el, ha az ő nehéz sorsa, ha a saját szegénységünk került szóba, Sas néni mindig megvigasztalt.
Két évig lakott nálunk, aztán ismét továbbköltözött, csöndesen, ahogy érkezett. (De most már nálunk is jobb helyre – ahol már mi sem háboroghattunk.)
Nem volt beteg, csak elfáradt.
A harmadik őszön egy kicsit talán a szokottnál is többet szipogott, s egyszer, mikor elfelé ment, meg is tántorodott. Nagyon megijedtünk, de nem történt semmi baj, hamar jobban lett, s aztán megint rendbe jött minden. (Kicsit megszédült talán – öregasszonnyal megesik az ilyesmi.)
Csak anyám nézte egyre több aggodalommal.
Egy októberi reggelen éppen iskolába készültem, amikor anyám ezer dolga között hirtelen feleszmélt és megjegyezte:
– Nem láttam még az öreg Sas nénit. Nem hallottátok ti sem elmenni?
S aztán gyorsan hátrament és kopogtatott az ajtaján. A kopogás egyre erősebb lett, és kis idő múlva visszajött:
– Talán csak nincs valami komoly baja? Feküdni látom!
Hiába zörgettünk, az ajtó nem nyílt ki, míg Elek mostohabátyám egy drótvéggel ki nem nyitotta.
Be akartam menni én is, de anyám szelíden félre tolt: – Várj itt kint egy kicsit, kisfiam!
Aztán kijöttek mind a ketten – Elek lehajtotta a fejét, anyámnak – ki úgy nevelt, hogy a kiszáradt öreg fán is szánakoztunk – könnyes volt a szeme, és azt mondta: – Eredj, fiam, a Főorvos úrért, mondd meg neki, hogy Sas néni meghalt!
Megindultam, ám aztán hirtelen megálltam. Megkérdeztem:
– Miért? Miért halt meg?
Anyám halkan felelte: – Öreg volt, lejárt az ideje!
A Főorvos úr a szomszédban lakott, és még nem kezdte meg a rendelést.
A reggeli mellől állt fel és azt kérdezte: – Mikor találtátok meg?
Csak pillantást vetett a halottra (akit mögüle már akkor én is láttam), megfogta a kezét, s aztán megjegyezte: – Talán jobb is már így szegénynek. Telefonálok a Községházára a temetés miatt.
Anyám megszólalt: – Felravatalozzuk és eltemettetjük.
A Főorvos végignézett az én javíthatatlan anyámon, s fejcsóválva azt mondta: – Miből? Magukon nem lehet segíteni! Aztán megsimogatta a hajamat és elment.
Anyám elküldött a paphoz a hírrel, és a harangozóhoz: a csendítést bejelenteni.
Aznap nem mentem iskolába. Később jött két öregasszony, és Sas nénit a mi szobánkban felravatalozták.
Délután eljött a fia, a fuvaros is, megnézte az anyját, de az öregasszonyok azt mondták: – Nincs itt szükség rád! És elzavarták.
Estig tébláboltak, este leültek a halott mellé – kicsit furcsán, mindig valami mást emlegetve –, siratták, aztán ők is hazamentek.
Akkor éjszaka, mi gyerekek a szomszédban háltunk. Mielőtt aludni mentünk, megkérdeztem anyámat:
– Most mi lesz Sas nénivel? – Anyám azt mondta: – Testét a földbe tesszük, a lelke már felszállt a csillagokba!
S én aznap éjjel csillagokról álmodtam.
A temetőbe a sáros őszi úton a pap és a kántor, s mi, nyolcan kísértük ki. Kopott csizmában, borszagot árasztva velünk jött a nagydarab, cudar fuvaros is.
A temető legszélén került sírba – Á.B.F.R.Á. – ott ahol a temető és a puszta találkozik; a puszta, amit akkor az emberek Álomzugnak neveztek.
A temetés után hazafelé a fejfákat nézegettem és megkérdeztem anyámat: – Édesanyám, Sas néni is fel fog támadni?
– Fel, kisfiam!
– És én látni fogom, mikor feltámad?
Anyám végtelen szeretettel nézett rám, s a szeméből különös fény sugárzott felém:
– Te talán már látni fogod, kisfiam!
Tavaly, nyár elején már nagyon elfáradtam fájdalmak is kínoztak, s nyugtalanná váltak a sok hivatali munkától elnyűtt, rossz idegeim.
A bajaim eszembe juttatták az idő múlását, s ennek kapcsán többek között azt is, hogy a szegény apám, ha élne – most lenne pont száz éves.
Lelkiismeret-furdalásom, hogy már vagy tizenöt éve nem láttam sírját, nosztalgiává változott. Elhatároztam, hogy az évfordulóra hazamegyek a falumba, rendbe hozom a sírját, a lelkiismeretemet, s rövid idő alatt talán önmagamat is.
Megérkezésemkor a vasútállomáson a legkedvesebb rokon, az unokanővérem ura, a szikár, kékszemű hetvenkét éves Sándor vár, aki kemény, szigorú, paraszti sors és a súlyos megpróbáltatások között is mindig megőrizte tisztességét és jó szívét, s hál’ istennek, rendkívüli egészségét és fizikai erejét is.
Hazafelé a falun keresztül – még mindig rossz
idegekkel – inkább csak nézelődtem (ez a falu az új emeletes házak és a benzinkút ellenére nem változik), s olykor-olykor kérdeztem is valamit. Komoly dologra azonban szó nem került!
A régi ház, számomra kedves rendjében és tisztaságában azonban már úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Feszültségem és indulataim feloldódtak, s az őszinte öröm, amivel fogadtak, belém lopózott.
Elfelejtkeztünk a gondjainkról, felemlegettünk régi emlékeket, s néha-néha még el is kacagtuk magunkat.
Aztán – ahogy kicsit alábbhagyott az öröm és előkerült a jövetelem célja is – a szemekben megértést és szeretetet láttam, s még valamit, amiből megérezhettem, hogy idejében érkeztem, s érkezésemet tulajdonképpen már várták is!
– Úgy gondoltam – mondtam –, hogy reggel kimegyek a temetőbe szétnézni, s aztán három-négy nap alatt talán rendben hozhatom az apám sírját.
Felvilágosítottak, hogy a dolog nem lesz ilyen egyszerű!
A temetővel – amelyikben apám fekszik – már régen felhagytak, s akkora benne a gaz, a liceum, s a vadon nőtt fák, hogy közelíteni is szinte lehetetlen. Szerencse, hogy a Piroska nővérem ebben az őserdőben megközelíthető kerülővel is tudja az utat a sírhoz. (Valami rokon sírját kereste ott mostanában). Ha odajut az ember, könnyű már megismerni a sírt, mert teljesen elborítja egy henye fenyő!
Mikor vacsorázni kezdtem, Sándor (aki már korábban evett) felállt és azt mondta: – Holnap kimegyünk együtt. Jön Piroska is, hogy megmutassa az utat, én meg elmegyek most és hozok holnapra, egy arra való embert segíteni.
S hiába tiltakozom elment, hogy – a komótosabbá vált életformának megfelelően – másnapra még egy embert kerítsen.
Hamarosan lefeküdtem. Az ágy mintha valóságosan elringatott volna. A zajok – egy-egy autó távoli motorzajától eltekintve – a régi, nyári esték nesszé csendesülő hangjaivá lettek. Sándor szomszéd szobából átszűrődő, suttogásra fogott, jellegzetes alföldi tájszólással elhangzó mondatai elálmosítottak, aztán körülölelt a nagy falu, betakart az alacsony gerendás mennyezet – éreztem, hogy itthon vagyok, elaludtam.
Az ember idejében meg is érkezett.
Tényleg arra valónak mutatkozott, kurta, mokány kis ember, meglepően széles vállakkal és mellkassal. A kalapja különösen megnyugtatott a tennivalóink rendezése felől – érett kalap volt, a szalagjától széjjel fele teljesen elzsírosodott, dolgos, verejték- és időtálló kalapnak tűnt.
Éppen megreggeliztünk, amikor beállított egy partvágó kapával, amit óvatosan a sarokba állított, s „Jó reggelt, adjon Isten”-nel érdeklődve megállt az asztal mellett.
Piroska kínálta hellyel és kolbászos rántottával is, de egy „köszönöm már túl vagyok rajta” megjegyzéssel mindent elhárított.
Csak állt ott a megnyugtató kalapját nem kevésbé megnyugtató vaskos markában tartva. Pár szót váltottak Sándorral, amiből kiderült, hogy Imrének hívják (Nehéz Imrének), hatvanhét éves, burjánzó magánszektor – a szétosztott közös kertek – valamiféle nyugdíjas őrzője, akit most a tulajdonosok fizetnek. (Sándort különben – bizonyosan a nagy korkülönbség miatt – erősen Sándor bátyámozta.)
A reggelit hamar befejeztük, baltát, csákányt, fűrészt vettünk magunkhoz, Piroskával együtt elindultunk a temetőbe. A falunak az a része, amelyiken keresztülmentünk éppen, semmit sem változott csak – amikor letértünk a köves útról s ráfordultunk a temetőhöz vezető, most is göröngyös útra – mintha a temető látszott volna jóval kisebbnek. (Nem tettem szóvá, mert újabban megszoktam már, hogy az emlékeim arányai az idő múlásával egyre inkább megcsalnak.)
Aztán Piroska megmutatta az utat az apám sírjához, és visszafordult a jószágot ellátni.
Mi pedig hozzáfogtunk a munkához, amiben megint csak Sándornak lett igaza.
Kemény munka volt, olyan, amit még a parasztember sem csinál szívesen. Karvastagságú, tüskés bokrokat, vadrózsa töveket, indákat, össze-vissza nőtt akácfákat kellett kiirtani, csakhogy a sírhoz utat vághassunk, a sír környékét pedig teljesen ki kellett takarítani. (Ki tudja, mikor kerülhet sor rá megint.)
A tüskék megtéptek, összekarcoltak, beletörtek a kezünkbe, a gyökerek szövevényét alig bírtuk a földből kiszedi. Sándor és a segítő felváltva hadakoztak a csákánnyal meg a partvágó kapával – néha reménytelenül s keservesen káromkodva. Én liceumokat nyesegettem, s fejszével vágtam el a félig kiásott fagyökereket.
Mindhármunkról a verejték folyt, mire a sír környékét teljesen kitakarítottuk, s a balta nyele feltörte a hüvelykujjamat.
Dél felé járt, mire a sírt újradomboltuk – közben a káromkodás is elcsendesedett –, s mire a henye fenyőt körülnyírtam, a két ember már levett kalappal állt a sírnál, mint két kis iskolás, s a temető nyári csendjében – cseppet sem sietősen és cseppet sem halkan – felhangzott a nyugodt ima: Mi atyánk ki vagy a mennyekben…
Békesség szállt belém: az újjászületett sír, a rend, a fáradtság megnyugtatott. Még néhány szót váltottunk, s megindultunk lassan hazafelé. Kifelé jövet a temető egyetlen járható útját – míg a segítő és Sándor között valami másnapi kaszálásról folyt csendesen a szó – a liceummal benőtt tejfák között nézelődtem.
Szerény temető – a nádi csónakokra emlékeztető fejfák alig különböznek egymástól –, a hegyénél kicsit előredőlő faragott gerendák. Középen név, a születés és a halál esztendeje, felül több-kevesebb kacskaringóval a nagybetűs felirat Á.B.F.R.A.
Imre a temető kapujában elköszönt, s elment a faluval ellenkező irányban. (Ha már itt járt még valahová elígérkezett errefelé segíteni.)
Mi még álldogáltunk Sándorral egy kicsit.
A boldog feltámadást hirdető fejfák egy régi emléket juttattak eszembe.
Sándor várakozóan nézett rám.
Megkérdeztem: – Emlékszel az öreg Sasnéra?
Nem lepődött meg, ez az „Emlékszel” mostanában közöttünk sokszor és váratlanul jön. Ahogy az idő múlik felettünk, egyre többször kérdezzük: „Emlékszel?”
Rövid ideig kutatott a múltban, s láttam a szemén, hogy már csak a bizonyosság miatt kérdezi:
– Melyik Sasnéra?
– Aki nálunk lakott!
– Emlékszem! Vízhordó asszony volt!
Bólintottam. – Az!
– Szeretném megkeresni a sírját – mondtam, és visszafordultam a temető felé!
Megszólalt:
– Várjál egy kicsit! Hova temettétek?
A fejemmel intettem a temető másik vége felé.
– A legszélire. Álomzug felé!
– Akkor bajos lesz. Nincs már ott sír!
Megütődtem.
– Hová lett?
– A TSZ igénybe vette azt a részt! Másutt adtak helyette földet az új temetőnek. Tilalmason.
– S a sírokkal mit csináltatok?
– Felszántottuk!
A nyugalmam odalett. Megbántottak az emlékeimben – úgy éreztem magam, mint a félrevezetett, becsapott gyerek.
Egyre jobban elborultam.
A fejfák mind hazudnak, s anyám sem mondott igazat – az öreg Sasnénak már a sírja sincs meg.
Nekilódultam az útnak, szegény Sándor alig tudott utolérni.
– Valami baj van?
Dühösen hirtelen azt feleltem: – Az életben csak baj van, és igazság a halálban sincs!
– Dehogy nincs – mondta Sándor, s aztán szomorúan kullogott mellettem.
Később újra megszólalt:
– Szegény öreg Sasné!
Az indulatomat még mindig nem tudtam legyőzni.
– Ne sajnáld – mindnyájan porból lettünk és porrá leszünk.
Kis ideig töprengett:
– Csak ami a kettő között van – néha keserves!
– Amiatt meg most már magadat sajnáld!
Elgondolkozva, csendesen lépdeltünk hazafelé.
Amikor a köves úthoz értünk, megszólalt a déli harangszó – idegennek, úrnak történelmi emlék – szegénynek, fáradtnak, pihenést jelentő.
Még egyszer visszafordultam a csonka temető felé, s megpróbáltam a gondolataimat rendbe szedni.
Ebédre Piroska a legkedvesebb ételemet főzte.
Jólesett a figyelmesség, hogy ezt számon tartja, és még jobban szeretett, amit állandóan magam körül éreztem.
Evés után a mindennapok dolgairól kezdtünk beszélgetni, arról, hogy Sándor még mindig sokat dolgozik – bár a jobb keze reszket, ha könnyű dolgot fog –, hetenként egy-két napot a TSZ-nek, rengeteg a tennivaló a ház körül, s segíteni kell a rokonoknak is.
Ezzel kapcsolatban napirendre került a fiatalok munkatempója, s jóízű megjegyzések hangzottak el a kurta jövendőket illetően is.
A hangulatom azonban sehogyan nem akart megváltozni, nehezen tudtam mára figyelni: gondolataim a távoli múltban kalandoztak.
Észre sem vettem, hogy Piroska közben kiment. Az emlékeim között kutattam! Sorra megjelentek előttem a régi arcok, körülöttem jártak, akiket szerettünk, s akik közül sokan még nálunk is árvábbak voltak.
Elmentek mind egymás után, s hamarosan mi is utánuk megyünk!
Sándor ezalatt magányosan gubbasztott a kanapén. Aztán egyszerre csak – mintha a beszélgetésünk meg sem szakadt volna – csendesen megszólalt:
– Búzát vetettünk bele!
Kérdőn néztem rá. Hová?
– A volt temetőnek abba a részébe.
Éreztem, hogy valami feszülni kezd bennem, valahonnan a mellemből forróság árad szét a testemben.
– Mit csináltok a búzával?
– Az volt a legszebb, széjjel osztottuk – mondta, s mélyen lehajtotta a fejét.
A forróság felszakadt bennem – a könnyeimen keresztül anyám nézett rám. Anyám, aki a gyermekeknek is mindig igazat mondott – szemében sugarak csillogtak, s mint akkor régen a temetőben – újra csendes szóval mondta:
– Te talán már látni fogod, kisfiam.
Míg élt, a szomjúságot csillapította – haló porában búzát termett.
Ő volt a víz és a kenyér – milliók mindennapjának fenntartása –, szertartás nélkül Úr vacsorája.
Az öreg Sasné – a vízhordó asszony!
Aki elfáradt és meghalt egy kicsit megpihenni a temető legszélén – de szüksége volt rá az embereknek, ezért sokáig nem nyughatott – legyőzte tehát a halált és feltámadt Álomzugban, hogy tovább szolgálja az életet.
