Gyönyörű nyári este volt. Békésen ültünk a magaslesen, szemben az erdőszélen jól látható szóró. Vártuk a bakot, ami Gábor elmondása szerint menetrendszerűen jönni fog. Egy idő után azonban barátom vasúti ismereteiben való hitem megrendült, mert eseménytelenül esteledett. Bak sehol.
A barátság régi és valódi, így a nyári menetrendváltásra vonatkozó megjegyzésem, hálistennek inkább derűt keltett, mint sértődést. (Idegen helyen meg sem szólaltam volna, itt is csak azért, hogy teljen az idő.) Szemmel láthatólag a helyzet Gábor számára sem volt nagyon kellemes, mert „késik a galád” észrevétellel nyugtázta a mozdulatlan csendet. „Talán moziba ment”, próbálkoztam picit odébb húzódva, hogy elkerüljem az esetleges fizikai inzultust, de a reakció elmaradt. Ugyanis mindketten egyszerre hallottuk meg, hogy az erdőben valami mozdult.
Lassú mozdulattal kerestem támasztékot, a puska csöve a szóró erdő felőli szélére irányult, amikor hatalmas borz ügetett ki a sűrűből, és jóízűen lakmározni kezdte az őzbakomnak leszórt kukoricát. A képlet innen egyszerűvé vált. A helyiek három napja szórnak a baknak, de a borz jön, és feleszi a terített asztalt.
– Két napja idénye van, lőhető, – rántotta meg a vállát Gábor, átadva a felelősséget a vendégvadásznak. Nyilvánvaló tény, hogy ha én elsütöm a puskámat, őz a környéken nem marad, hiába szórtak napok óta, hogy bakot lövessenek velem. Néztük a borzot. Szép állat volt, a fekete csík élesen kirajzolódott a fej két oldalán, szelíd átmenettel feloldódva a test jóval világosabb bundájában.
Lelkemben komoly vihar dúlt. Őzbakkal kapcsolatos közismert szenvedélyem, nehezen volt egyéb lehetőségekkel összevethető. Vívódtam…
– Te, Gábor, én még ekkora borzot nem láttam, – próbálkoztam érveket találni. Nem kellett.
Nem csoda, a fél völgyet már felzabálta, – bökött haragosan a mögöttünk elterülő földekre. – A pásztói preparátor szépen megcsinálja majd, jól dolgozik.
– Majd üzekedésben visszajössz a bakra, – hangzott el egy mindent eldöntő kiegészítés. Egy könnyen megvesztegethető lélek elvtelenségével adtam meg magam. A szórón forgolódó, hangosan rágcsáló borz a következő keresztbefordulásnál fogadta a golyót. Tűzbe rogyott, nem szenvedett.
Gábornak igaza volt, a pásztói preparátor kitűnő munkát végzett. A borz vastag farönkről hajlik előre, mintha táplálékot venne magához. A nagyszoba növényei között méltósággal foglalja el az őt megillető helyet. Szeretettel tudom nézni, a természet részeként gyönyörködöm benne.
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből
