Pista barátom dámbikára hívott Lónyára. Az invitálást komoly gesztusként értékeltem. Természetesen arról fogalmam sem volt, hol van Lónya, (továbbá arról sem, hogy Magyarországon van ilyen nevű helység). Esetemben viszont a dámbika, a súlyosan latba eső érvek közé tartozik, úgyhogy ilyen apróság nem jelenthetett akadályt.
Lementünk a térképről. Az ukrán határszél előtt egy centiméterrel megálltunk és már ott is voltunk a lónyai erdőgazdasági vadászterület elegáns vadász-vendégháza előtt. Kérdő tekintetemre Pista válaszolt, miszerint itt rendszeresen fogadnak külföldi vadászokat. Így már értem az igényességet.
Kellemes étkezőben, jóízűen haraptunk valamit, majd megjelent egy fiatal, jó kedélyű – Pista által már jól ismert, hivatásos vadász – aki közölte, hogy jó barcogás van. A környéken több jó, lőhető bikát is ismer. Mennyei zene füleimnek. Menjünk…
Gyalog indultunk cserkelni. Úgy negyedórányi séta után szép szálerdő széléhez érve, a mezőn három bikát pillantottunk meg. Alapos távcsövezés, a legtávolabbi érdekes képet mutatott. Bal oldalán jókora, széles, szépen csipkézett lapát, a jobb oldalon alig valami, a rózsatőből kiinduló hegyes csap, aminek vége szinte derékszögben megtört. Igen jó selejt bika.
– Ezt meglőjük – mondta Pista, és felkészült a fotóriporteri szerepre.
– Jó bika, lőhető – bólintott a vadőr is.
Észrevétlenül és lassan a szélső fához lopakodtam. Nyugodtan célba vettem a 120 méterre levő, nyugodtan álló bikát, és „enyém vagy” gondolattal meghúztam a fának támasztott puska ravaszát… Simán elhibáztam. Álló állatot, támasztékból. A lövés után, nem tudván, hogy az merről jött, a bika megfordult. Nyugodtan lőttem rá újra és megint elhibáztam. Unottan odébb lépett, megint rálőttem és harmadszor is elhibáztam. Ez a céllövöldei mentalitás már neki sem nagyon tetszett, társaival együtt a szemközti erdő irányába távozott.
Most nem nagyon kéne tükör, csúnya magamat látnám benne. Borzasztóan bánt a dolog, ráadásul Pista, jó operatőr módjára képi bizonyítékkal is rendelkezik. Így később is joggal utálhatom magam…
Cserkelünk tovább, de a dolog csak nem akar összejönni. Vagy nem olyan vagy nem úgy áll, vagy a szél fordul és árulónkká válik. Kezd a dolog szenvedőssé válni.
Egy másik szálerdőhöz érve, jó barcogásra leszünk figyelmesek. Odaóvatoskodunk. A fák között 100 méterre bika forog tehenekkel. Vadászunk hosszasan távcsövezi. Ez az a bika, mormogja… Aztán jön az ítélet – nagy, széles lapát, igen mutatós, de nem komoly súlyú, öreg bika, lőhető.
Fához támasztom a puskám. Sneller. Jól rajta vagyok a blatton. Zsumex! Szemmel látható becsapódás, a bika támolyogva lép egyet, aztán helyben marad. Amikor lassan odaérünk, már jár a kalaplevétel és végtisztességadás. Hatalmas, vékony, szépen csipkézett lapát… Egy ilyen bika elejtése maga a boldogság…
Meghívóm nagyvonalúságának köszönhetően a trófeát, nyaktól kitömötten kapom meg, szép alátéttel.
Szörnyű sejtésem támad. Ez a trófea fogja aláásni, sokra becsült családi békénket. A dolog el is indul, feleségem gyanúsan figyelgeti a lakás különböző helyein történő elhelyezési kísérleteimet. Minden helyen okosan megvárom, amíg ő mondja, hogy ez itt nem mutat jól, próbáld máshova tenni. Én már sejtem a mérkőzés végét. És nyerek!!! A harmadik próbálkozás után évtizedes megállapodás inog meg. „Próbáld a hálószoba falat”, javasolja megtörten, csendes megadással…
Az én drága feleségemnek köszönhetően kiemelt helyen, az ágy melletti falon, csodásan mutatva, méltósággal tekint a térbe az ezüstérmes dámbika.
Minden reggel ébredéskor ráesik első pillantásom…
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből