2024. április 23. (kedd) 07:42

Medikusok voltunk

Medikus

Prof. dr. Papp GyörgyNem mindenki szeret minden állatot egyformán. Én például a varangyos békát utálom.
Megrázó emlékeim között tartom számon, amikor régen vidéken vendégeskedtünk, s az ötéves lányom kis kezében egy óriás, dülledt szemű varangyos békával jelent meg az ebédlőben
– Apa, nézd, milyen aranyos békát kaptam Gábor bácsitól! – kiabálta. Apc korábbi köztiszteletben álló polgármestere nem is sejtette, hogy milyen közel áll a teljes fizikai megsemmisüléshez.
– Gábor, hogy lehet egy gyereknek egy ekkora ronda békát adni ?
Kisebb nem volt – rántotta meg közömbösen a vállát – egyébként ő kérte, csak nem tagadom meg tőle?
– Vidd ki drágám a kertbe és engedd szabadon, a békák szeretik a szabadságot – javasoltam találékonyan. Az apci szavazók nagy szerencséjére a gyermek megfogadta a tanácsot.

MÁSODÉV

Másodéves medikusok voltunk, és élettan gyakorlatra vártunk. Gyakorlatvezetőnk az Intézet köztiszteletben álló igazgató-helyettese volt. A leendő program ismeretében szükségesnek tartottam bebiztosítani magam. A megoldást kedves csoporttársam, Balás Géza jelentette.
– Géza, odamész a tartályhoz és két békát veszel ki. Mindkettőt az asztalra teszed, kibelezed, és mikor már nem mozog, én jövök és átveszem.
– Rendben – bólintott Géza. A rengeteg ronda óriásbéka drótketrecben gyötörte egymást. Szorosan Géza mellé álltam, belenyúlt a ketrecbe, kivett két békát és indult volna az asztal felé. Mély férfihang állította meg.
– Ezek a Balás kollega békái, ugye ? – hangzott a kérdés. Géza valamit mondott volna, de torkán akadt a szó.
– Tessék, Kollega Úr, vegyen békát magának és kezdjen hozzá a boncoláshoz! – szólított fel a Tanár Úr.

Megértettem. Nincs tovább. Bevégeztetett…..
Apám egyik leghőbb vágya, hogy a fiából orvos legyen, – egy perc alatt semmivé lett. Nem volt vesztenivalóm. Ilyenkor csak egyetlen dolog segíthet. Mély lélegzetet vettem és megszólaltam: Tanár Úr, mi reformátusok vagyunk, csak hópárducot boncolunk. A teremben igen mély csend lett.
Rövid idő után választ kaptam.
— Hópárducot, hm… Szóval, hópárducot…. Aztán a mondat meglepő módon folytatódott.
– Egyébként én is utálom a varangyosbékát, Na, menjen át a másik csoportfélbe EKG-t gyakorolni – Boldogan menekültem.
A szigorlaton, talán nem véletlenül, hozzákerültem. Életem legnehezebb egyetemi vizsgája volt.
Háromnegyed óra alatt végigkérdezte az élettant. Aztán bólintott.
– Rendben vagyunk, Kollega Úr, a békát is elfelejtem..

NEGYEDÉV

Az olvasók idősebb nemzedéke biztosan emlékszik rá, hogy a hatvanas évek második felében anyagi lehetőségeink nem voltak korlátlanok. Ez főleg az egyetemistákra volt igaz.
Komoly elhatározásra jutottam, miután az előző évtől már klinikai tárgyakat is hallgattunk, éjszakai orvosi ügyeletet is vállalhattam. Megbeszéltük az évfolyam társaimmal is, s abban maradtunk ha megy a dolog, Ők is kipróbálják.
Életem első orvosi éjszakai ügyeletét, egy keddi napon a Rigó utcai rendelőben láttam el. Este 8-ra mentem. A felügyelő főorvos már várt, eligazított, vagyis közölte, hogy csak akkor zavarhatom , ha kánya van. / Érdekes ez a kánya kifejezés a nehéz orvosi helyzetekre a mai napig fennmaradt./ Aztán beült az orvosi kocsiba és elindult a fekvő betegeihez. Magamra maradtam. Nagyon. A délután vásárolt újsághoz nem volt türelmem, így fel-alá járkáltam a rendelőben. Fél kilenc körül nyílt az ajtó és belibbent egy jelenség. Piros miniszoknya, felül sárga „cuki” kis toppal, magas sarkú cipőben, iszonyúan kifestve, élénkpiros körmökkel, vastagon kirúzsozva. A feltűnő megjelenés nem sok kétséget hagyott a hölgy foglalkozása felől.
– Jó estét, doktor úr! – felkiáltással huppant a székre, majd közölte: Lilu vagyok és panaszom van.
– Hallgatom.
– Tudja én a testemből élek, s az este három férfival voltam. Az első kettőt gyorsan lerendeztem, azok madarak voltak, de a harmadik, egy nagy, drabális állat, amikor nekitámasztott az asztalnak, éreztem, hogy a májam…
A résre nyitott ajtó kitárult, s négy évfolyamtársam esett be a röhögéstől fuldokolva, majd amikor levegőhöz jutottak, megdicsérték a lányt, aki Oscar-díjas alakítást nyújtott, mellesleg az egyik társuk színművészetis barátnője volt. Nem tudtam, hogy megsértődjek, vagy röhögjek? Az utóbbit választottam, miután engesztelésül előkerült egy tálca rétes.
Eltelt utána néhány étized, de ilyen békés éjszakai ügyeletem nem volt több……

ÖTÖDÉV….

István ötödéves korunkban került a csoportba. Magas, izmos, markáns arcélű, elegáns fiú volt. Olyan aki általában tetszik a lányoknak. Megjelenésén sokat javított a Wartburgja, amely akkoriban nagy szám volt.
Istvánnal mindössze egy aprócska probléma vol. Mindezeket tudta magáról, és kötelességének tartotta folyamatosan megosztani a világgal. Különösen a hölgyekkel kapcsolatos hódításainak történetei taglóztak le bennünket, hiszen más dolgunk is volt, többek között keményen megdolgoztunk a mindennapi betevőért. Először a csoport nőtagjai számára vált kellemetlenné a tömjénfüst, később már mi fiúk is humorosra vettük a dolgot, s ez kissé megviselte. Egyszer például belekezdett egy újabb történetbe, miszerint „fél percig néztem a csajt, és már nem bírta tovább, kezdte kigombolni a blúzát…”, de nem jutott tovább, beledumáltunk.
– A csaj volt golyófogó vagy a mellény rajta? – Nos, ezen halálosan megsértődött, de azután is traktált bennünket a hódításaival.
Eljött az urológiai gyakorlatok ideje. A humoráról és alapos szakmaiságáról elhíresült Csontay Tanár Úr nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlati oktatásra. A csoport a kórtermekhez rendelt vizsgálóhelységben látta a betegeket. Egy alkalommal a nővér 4o év körüli nőbeteget hozott a vizsgálóba.
– A beteget meg fogjuk katéterezni – mondta a tanár úr. Egy hölgy megkatéterezése általában nővéri feladat, nem tartozik a szakma igazán nagy manuális kihívásai közé. A beteget a nővér a vizsgálóasztalra fektette, aki aztán kitárulkozva várta sorsát. István kapott egy katétert és a tanár úr felkérte a vizsgálatra. Ekkor jött a meglepetés. Barátunk szörnyű zavarba jött, leírni sem lehet. Tétován forgatta kezében a katétert, tehetetlenül nézegette a munkaterepet. A dolog egy idő után kezdett kellemetlenné válni. A beteg türelmesen várt. Mi is. Aztán a Tanár Úr megunta István totojázását.
– Az felül van – mondta. A röhögés percekig tartott. Volt, aki kiment a vizsgálóból. A beteg velünk nevetett. Aztán mikor sikerült abbahagynia, ő is bátorította társunkat.
– Remélem, azért eltalál….. – A mondat nem javított István hangulatán, de innen a dolog rendben lezajlott…

Még több novella…