Van, aki egy életen keresztül verekszik. Én eddig három embert ütöttem meg. Na jó, kettő és felet. Egyikre sem vagyok büszke, de kettőt könnyen meg tudok magyarázni. Ezek fiatalkori ügyek voltak, az egyik sporttal kapcsolatos adok-kapok, a másik, néha túlzott igazságérzetemmel kapcsolatos. Mindkét esetben úgy gondoltam, hogy igazam van. Ma is úgy gondolom. Talán. Mindegy, a múlt megváltozhatatlan, az emlékek együtt öregszenek velem. A maradék „fél” már bonyolultabb. Nem is volt igazán ütés. Csak fizikai inzultus, esetleg testi sértés.
A nyolcvanas évek elején, fiatal adjunktusként szerda délelőttönként az István kórházba jártam át szakrendelni. Kocsival mentem, talpig fehérben. Az idő fontos tényező volt, rohanás az élet. Ebédelni általában már akkor sem volt időm, így az Üllői út sarkán levő hentesboltba ugrottam be egy főtt kolbászra. A bolt tiszta volt, a kolbász kitűnő. (Még ma is érzem az ízét, valahonnan az Alföldről szerezték be, csak ott tudnak ilyet csinálni.)
A boltba három lépcsőn keresztül jutott be az ember. Szemben, a kiszolgáló pult mögött két nagydarab, barátságos hentes rendelt. Volt ott minden, sonka, szalámi, disznósajt, húskonzervek, tőkehúsok. Jó forgalmú kis hentesbolt volt, az ajtó két oldalán jobbról és balról is két-két evőpult várta a vendégeket.
Belépésemkor az ajtótól jobbra az egyik evőpultnál, hajlott hátú, szerényen öltözött, kopott öregember birkózott egy darab főtt hússal. Boldogan falatozott, megadatott az aznapi létfenntartáshoz szükséges táplálék, fogatlan szájával mohón majszolta a méretes húsdarabot. Én is megkaptam a főtt kolbászomat, s a másik pulthoz állva, elgondolkozva az aznapi mikrosebészeti műtéten, falatozni kezdtem. Gondolataimat artikulálatlan kiabálás zavarta meg. Egy nagydarab, durva arcú, bőrdzsekis halandó érkezett, kezében púposra rakott húsos tálcával. Kipécézve a szerencsétlen öreget, teli szájjal ordította a hentesek felé. „Minek engednek ide ilyen szakadtakat, elmegy tőlük az étvágyam. Rohadjon kint az ilyen…”
A henteseknek nem volt ideje válaszolni.Életemben sem azelőtt, sem azóta ilyet nem észleltem magamon. Elemi erővel tört fel bennem valami mindent elsöprő düh, átnyúlva az evőpult fölött, ruháját a nyakánál megragadva, egy mozdulattal kivágtam a boltból, a nagydarab barmot. Néma csönd lett…
Sohasem voltam különösen erős ember. Gyenge sem. A Tromos mindig is figyelt arra, hogy kézilabda csapatának tagjai jó kondiban legyenek. Az erőm egy része akkor már a múlté volt, a gyorsaságom viszont még a kézilabdás időket idézte.
A kidobott ember a bolt lépcsőjén megbotlott saját lábában, elesett, majd rövid csúszás után az aluljáró lépcsőjén a gyümölcsárus két ládáján landolt. Vidám jonatán almák és érett körték pattogtak lefelé. Az árus a fejéhez kapott, emberünk pedig talpig maszatosan, üvöltve próbált feltápászkodni. Talpra állva ordított: „Mit csináltál te rohadék?! Letépem fejedet! Széttépem az agyadat! Most megöllek… aztán egy furcsa befejezés: benneteket!” Az első reakcióm az volt, hogy koponyasérült és kettős látása van. Kicsit hátrébb léptem. Valami puhába ütköztem, és akkor megértettem a többes számot. Mögöttem ott állt a két hetes. Fejenként 2o centivel és 2o kilóval határozottabban. A megtorpanó támadó vádlón üvöltötte: „Kidobott ez a szemét.” És akkor megszólalt a jobb oldalamon az egyik hentes: „Jól tette.” A másik is csatlakozott: „Nem szeretnénk ha többet idejönnél haver, oké?” „Nem is jövök – rohadjatok meg mind!” – üvöltötte sértődötten a gyümölcsszagú sértett és szitkozódva elhúzott a az Üllői út felé.
Zavartan léptem vissza a boltba, elment a kedvem az evéstől. A sarokban a szerencsétlen öregember, magányosan nyomorultul állt, nem mert enni. „Fejezze csak be Béla bácsi” – szólt oda neki az egyik hentes. Az öreg boldogan látott hozzá.
Majd nekem: „Köszönjük a nagytakarítást Doktor Úr, a jövő heti kolbászra a bolt vendége” – Valamit motyogtam…
Iszonyú zavarban léptem ki a boltból. Furcsa képet láttam. Két gyerek az aluljáróban szedegette, és hozta vissza a gyümölcsöt, az árus már felállította a két felborult ládát. Odaléptem hozzá és elnézést kérve jeleztem, hogy kész vagyok megtéríteni a kárát. Figyelmesen nézett rám, aztán hirtelen elnevette magát: Négy körte és három alma, ennyi a károm, de sokkal többet ér, hogy láttam beleesni ezt a barmot a gyümölcsbe. „Látta, milyen körtemázás volt az arca? Nem kérek semmit”, nyomott két körtét a két fiúcska kezébe.
A Dacia a sarkon túl állt. Beültem, de percekig nem tudtam elindulni. Nem értettem, hogy mi történt velem. Mi vagyok én? Igazságosztó, ítélőbíró, Robin Hood, az elesettek védelmezője? Hogy jövök ahhoz, hogy egy idegen embert inzultáljak? Ráadásul, fehér, orvosi ruhában! Egy rossz mondat elég ahhoz, hogy elveszítsem a fejem? És mi volt ez az elsöprő gyilkos indulat? Mai napig talány. Megfejthetetlen. Azóta sem történt velem hasonló. Békés ember vagyok, de ezek szerint ez is hozzám tartozik. Mindenesetre büszke nem vagyok rá. Talán szégyellnem sem kell, hogy Béla bácsi megehette az aznapi ebédjét…
