Mottó: „Annak, hogy egykor itt jártam én is át,
emlékét őrizzétek csendesen Marczibányi téri fák,
árnyékotok alá, ha már nem lépek sosem”
(Simka István)
1956-ban 10 és fél éves voltam. Élénk, eleven fiúcska a Marczibányi térről. A következő történet jobb megértéséhez egy előzetes: 1956 áprilisában Csizmarek Gabi osztálytársammal együtt (később Svájcba disszidált) meghívást kaptunk egy osztálytársunk születésnapi uzsonnájára.
Másnap a Marczibányi téri fiú iskola teljes állományát lázba hozta egy példátlan hír: Papp Gyuri és Csizmarik Gabi vajas kenyeret kaptak retekkel.
Családunk az ‚56-os eseményeket a szomszédokkal együtt házunk pincéjében vészelte át. Lőttek, (mi háborúként éltük át), ijesztő volt az ágyúszó. Egyik éjszaka iszonyú dörrenésre ébredtünk. Felriadtunk, vártuk a következményeket, de szerencsére semmi nem történt. Nekem természetesen nem volt szabad a kertből kimennem, de a szülői tilalmak ebben a korban nem mindig találnak meghallgatásra. Másnap reggel kisurrantam a kertből, a téren csavarogtam, amikor megláttam a tankot. A tank a Marczibányi tér híres Lövöldéje előtt állt, és ő produkálta a közeli lövést. Az Aranka utca tetején levő, főhercegi palota tornyának díszgömbjét találta el, majd a maga részéről a „harci cselekményeket” befejezettnek tekintette. Két szovjet kis katona cigarettázott a tank körül, és talán ők is azt hitték, hogy Szuezban vannak.
Amikor másodszor is elmentem mellettük, szörnyű érzés kerített hatalmába. Tudatosult bennem, hogy egyetlen dolgot szeretnék, de azt nagyon. A tankba nekem be kell jutnom, ugyanis ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megnézzem, milyen belülről.
Miután oroszul nem tudtam, a jól bevált módszerhez folyamodtam. A barátságosabbnak kinéző katonához odalépve, először magamra, majd a tankra mutattam. Bukó kézmozdulattal jeleztem, hogy a tetőn levő nyíláson keresztül én bemennék. Elképedve nézett rám, majd a másik katonára, valószínűleg ilyen kéréssel még nem találkoztak. Nem volt nálam benzines üveg, és nem látszottam különösebben vérszomjasnak sem, a másik katona vállat vont: ha ez egy ilyen hülye gyerek, hadd nézze meg! Elsőként bemászott a barátságosabb katona, utána én, a másik is fellépett a tankra, de kinn maradt. Szűk helyre kerültem. Nagy nehezen elhelyezkedtem a katona mellett, ezután ő különböző fogantyúk és kapcsolók működését mutatta meg. Felgyújtotta a villanyt, megmozdította a lövegtornyot, beindította a motort. Iszonyúan élveztem, lőni persze nem lőttünk, hála Istennek, de én, a kis Papp Gyuri egy igazi tankban ültem!
Ha visszaemlékszem, még mindig libabőrős leszek az izgalomtól.
Egy idő után meguntam a szűk teret, mutogatással jeleztem, hogy köszönöm, de elég volt, kimennék. A másik katona valamit beszólt oroszul a társának, aki a kezével a várakozás jelét intette, majd hátul matatott.
Kis idő múlva előkerült egy zacskó. A durva papírú, zöldesszürke zacskóba csomagolták akkoriban a boltok legkülönfélébb áruit, a lókolbásztól a cipőig. Na, egy ilyen zacskót kaptam és kísérőül egy szó útmutatást: Mama. Éles eszemmel rögtön rájöttem, hogy anyámnak küldenek valami ajándékot. Integetve megköszöntem és hazavágtattam kezemben a zacskóval.
A pincébe lépve az ajándékot az asztal szélére tettem, majd közöltem anyámmal, hogy az orosz katonák küldték neki. Hatalmas pofont kaptam. Jajgatva fogtam a fülem, Anyám pedig rémülten, kiabálva hívta Apámat: „Gyurka, Gyurka, gyere gyorsan, a kölyök valami aknát vagy gránátot hozott az oroszoktól.” Apám villámgyorsan megjelent, és valószínűleg egy pillanat alatt felmérte, hogy gránátot nem nagyon szoktak zacskóba csomagolni, így óvatosan feltépte a zacskót. Példátlan látvány tárult a szemünk elé. Addig számomra a sztaniolpapír kizárólag ezüst színű volt (szaloncukor ), itt pedig két nagydarab, kocka alakú tárgy, hivalkodóan sárga sztaniolpapírba csomagoltan hevert az asztalon. Mindkettőn nyomtatott nagybetűs fekete felirat. GIFT OF THE AMERICAN PEOPLE.
Egy fél kilós dán vaj, és egy fél kilós svájci csokoládé. Akkoriban valószínűtlen kincsek… A tank másnap reggelre eltűnt.
Még felnőtt koromban is évekig meditáltam rajta, hogy honnan a bánatból vehették a kiskatonák ezt a ritka ellátmányt. Magát a történetet nem nagyon meséltem el senkinek, mert nem illett a történelmi képbe. 1956 amúgyis tabutéma volt a rendszerváltás előtt. Mindenesetre a vérzivataros időknek is vannak fura kis epizódjai.
A közelmúltban belső barátommal erről beszélgetve, elmondta, hogy a Lövölde előtti tank, lánctalpas nyomáról készült fénykép még a birtokában van. Másik közelben lakó barátom pedig állítja, hogy az iskola melletti kis házban a forradalom alatt, egy-két napig külföldi élelmiszersegélyeket osztottak.
Úgy látszik az életben mindennek meg van a magyarázata, legfeljebb eltelik néhány évtized, míg az ember hozzájut… S ma már a féltő anyai pofon is hiányzik.
Részlet Dr. Papp György: Féken tartott szenvedély című könyvéből
