Az öreg Vitara már majdnem elérte Bernecebarátit, amikor megszólalt a telefon. Egy régi betegem jelentkezett, először azt hittem, hogy baj van. Nem az volt…
Meglepődve hallgattam kedves meghívását egy erdélyi szarvasbika elejtésére. Kiderült, hogy Erdélyben vállalkozásai vannak, ezek közül valamelyik vadászathoz is kapcsolódik. Kicsit próbáltam szabódni, de ezt egyikünk sem vette komolyan. Amikor letettem a telefont, a feleségem csak ennyit mondott, „nehogy a boldogságtól az árokban kössünk ki”. A dudorászva történő hazaút alatt emlékeztetett, hogy a kárpáti szarvasbikával kapcsolatos vágyaimat hosszú évek óta hallgatja, most végre ezt a témát is lezárhatjuk. Még néhány gyenge ellenérv hangzott el részemről, havasi kalyibáról, füstölő kályháról, némi egérről, hidegről, hóról, több kilométeres gyaloglásról, de mindketten tudtuk, hogy legszívesebben magamhoz ölelném a világot.
Teltek a napok, a mindennapok nyűge halványította a meghívás tényét, amikor egyszer megszólalt a klinikai szobám telefonja. Fiatalos, határozott erdélyi hangot hallottam.
– Tiszteletem, professzor Úr, Zsolt vagyok Erdélyből – kezdte magabiztosan. – Tudunk ám magáról, Idesapám is várja, bika meg van.
– Ha van, akkor jó – nyugtattam meg én is hasonló stílusban. Aztán megragadtam az alkalmat és kértem némi tájékoztatást, hogy „Hol fogunk lakni, Zsolt? Fent a hegyen, vagy Székelykeresztúrról járunk fel, mert ott ugye van villany?”
– Egyet se búsuljon, jó lesz itt minden – zárta rövidre a sajátos eszmecserét – szóval várjuk.
Ebben maradtunk…
A Corolla már egy órája várakozott a határon, a feleségem már a sokadik keresztrejtvénnyel is elkészült, amikor a derék vámos a töltényeim után érdeklődött.
– Csak egy doboz 11 grammos Sako, 7×64 kaliberhez.
– Minek ennyi? – kérdezte enyhe akcentussal. Próbáltam komoly maradni.
– Ha belejövök, és valami szépet látok, négy tár nem sok – válaszoltam.
– Aha, szóval nagy vadászat lesz – bólintott.
– Nagy – nyugtattam meg, gondolva magamban, „drága barátom, ha te tudnád az én szorongásomat, nem irigyelnél.” Elköszöntünk, aztán a lovak közé csaptam…
A székelykeresztúri benzinkút előtt viseltes pick-up várakozott. Mellette jó kiállású, élénkszemű fiatalember álldigált. Odagurultunk. Őszinte örömmel fogadott.
– Szóval megjöttek, hál Istennek… Na, menjünk Idesapámhoz, az irodában vár bennünket. – Az iroda nem volt nagy, a falon terpeszkedő trófea azonban igen. Itthon vagyok – nyugodtam meg. A Papa, barátságos, megtermett vadászember, már a bemutatkozás pillanatában szimpatikus volt. Rögtön a tárgyra tért.
– A bika 7-8 kiló körüli, már el van rendezve Feri Úr által, – nevezte meg kedves meghívómat. Tudtam a rendet, meg kell szólalnom.
– Hosszabb ideje vadászom – mondtam – nagyon hálás vagyok, és természetesen, ha kicsit többre sikerül a bika, azt rendezzük. Jóleső megnyugvással nyugtázta a mondatot. Akkor menjünk is…
Patakparti földúton döngettem a pick-up után, gyönyörű völgyben. Aztán egy kanyar után megláttam a házat, és mindent megértettem. A feleségem természetesen nem hagyta ki a ziccert.
– Kalyiba? Egerek? Füstölő kályha? Ez a gyermekkorodban volt a Hargitán, édesem. – Az impozáns fekvésű, rendezett kerttel körülvett, fatornácos, sárga, kúria-szerű ház első pillanatra nyert. Nagy ablakain szúnyogháló, elegáns faragott ajtajában pedig kedvesen invitáló háziasszony, gazdánk felesége. – Épp most vagyok készen a csorbával, tessenek jönni. – A valóban gyermekkori ízekre emlékeztető finom csorbaleves kanalazása közben, a falon terpeszkedő, nagyméretű képkeretes laptelevízióban a Duna Televízió kvízműsora már sok volt nekem. Kérdésemre nagyon egyszerű választ kaptam. Gyakran vadásztatnak svájci, osztrák vagy német vendégeket, kell a kényelem.
Az ajtón belépő vadőr láttán megállt kezemben a kanál, de ő sem volt kevésbé meglepve.
– Professzor úr, ön van itt, hát én meg ott feküdtem önnél a Szabolcs utcában, jó, hogy látom – örvendezett a vadőr.
– Én is örülök, főleg, hogy ilyen jó színben van, nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk – örültem én is. Ittunk egy pohár bort, aztán a pick-up előállt.
– Aztán ügyes légy! – adott hasznos tanácsot kedvesen a feleségem, miközben elindultunk.
Nem mentünk keveset. Valahol a Hargita tetején néhány méterrel azelőtt, ahol a föld és az ég összeér, kiszálltunk. Előttünk hatalmas havasi rét.
– Arra megyünk – mondta csendesen a családfő, és előreindult. Mögötte a fia, aztán én, végül a vadőr. Lassú, és végtelen halk libasorban. (Megrohantak az emlékek: Afrikában a fekete vadőrök mentek így: hangtalanul, állandóan körbefigyelve, minden lépést meggondolva.) Háromszáz méter után megálltunk.
– Itt várjanak – mondta hangtalanul a Papa, és lopakodva a száz méterre levő magasles felé óvatoskodott. A les lábánál megállt, távcsövezett, aztán egy második világháborús szovjet tábornok parancsoló kézmozdulatával intett magához. Odasettenkedtem. Meglepve láttam, hogy előttem hatalmas, erdő borította szakadék van.
– Látja ott azt a kerek, nagy bokrot középen, Professzor Úr?
– Látom.
– Na, ott van mögötte a bika, lője meg. – Szememhez emeltem a távcsövet.
– Kicsi baj van – mondtam – ez egy tehén.
– Az igen, de a bika most jön ki a bokor mögül, azt lője. – Mire kimondta, én meglőttem életem első erdélyi bikáját. Tűzbe rogyott.
– De nagyon gyorsnak tetszik lenni – morgolódott, szemében a jó lövésnek kijáró respektussal. Mögötte a két másik atyafi is lelkendezett. Én közel voltam ahhoz, hogy helyből fölrepüljek, és boldogan kurjongatva tudassam a világgal sikeremet, de visszafogtam magam, és hűvös méltósággal csak ennyit közöltem. „Jóember, ha maga évtizedek óta várna rá, hogy Erdélyben egy ilyen kárpáti bikát lőjön, maga sem tökölne sokat.” Aztán boldogan megöleltük egymást először ketten, aztán mind a négyen. Ilyen kárpáti bikát! De milyen is? Én csak a hatalmas agancs gyors villanására emlékeztem, de részletesen nem bíráltam, a vadásztató szakértelmére hagyatkoztam.
– Szóval, milyen a bika? – kérdeztem.
– Kicsit fog tartani, amíg lemászunk, aztán meglátja – mondta büszkén. – Valamivel nagyobb, de én rossz bikát nem lövetek. – Nekiálltunk a szakadéknak…
Megerőltető negyedóra után megilletődve álltam a gyönyörű, nagyterpesztésű páratlan huszas bika testénél.
– Nyolc kiló körül lehet – mondta ki a verdiktet a Papa. – Belefér a keretbe – nézett rám bíztatóan. Mondását a vadőr „úgy lehet, persze” megjegyzéssel hagyta jóvá boldogan… Utolsó harapás, töret, én térdelve fogom a kezembe a csodás agancsot, majd a realitás megtöri a varázst.
– Na, menjünk – mondja a Papa.
– Hova mennénk? – ütközöm meg.
– Mi a kocsmába, ezek meg a pakulárért – vagyok kioktatva. A bika innen csak lóval tud kikerülni – világosítanak fel a nyilvánvalóról. Nehezen hagyom ott a vadat, de a vadásztató szava nekem parancs. Megiszunk egy üveg küküllői bort, aztán visszaindulunk. A pakulár a lóval már a pick-up körül jár a bikával, öten is nehezen tesszük fel a platóra.
Külön jó érzés, hogy aznap nálam csak egy boldogabb ember lehetett a Hargitán. Drága feleségem öröme is határtalan volt. Mindig felhőtlenül tudott örülni a szerencsémnek…
Másnap egy nagyvonalú, mondhatni baráti elszámolás, amiből megérthettük, hogy itt szerettek bennünket, figyeltek ránk…
A történet végére érve még egyszer szeretnék megemlékezni vendéglátóimról, igyekezetükről és hozzáértésükről, kedvességükről és emberi természetességükről, végtelen hálával azért az élményért, amelyet nekünk okoztak.
Adassék Nekik is hasonló az életben.
Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből.
