Huszadik évemben jártam, amikor országló körutunkon Szentesen játszottuk Bánky Róbert kamaraszínházával a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t. Itt látogatta meg a kis vándortársulatot Móricz Zsigmond, ha jól emlékszem azért, hogy Lili lányát megnézze a darabban.
Életem nagy szerencséjére tőlem kérdezősködött Móricz a társulat élete felől. A légyzümmögésben, zsírszagban gazdag vendéglőből távozván, nagy buzgalommal kísértem az írót a forró júniusi napon. Nem mertem előhozakodni azzal, hogy vonzódom az irodalomhoz (két versem jelent meg az Új magyar költők antológiájá-ban, s egy színházi tárgyú kis ponyvaregényem a Világvárosi füzetek között), de igyekeztem rövid, szabatos válaszokat adni a föltett kérdésekre.
A múzeumig kísértem. Móricz Zsigmond barátja látogatására indult a vendéglőből. A kapu előtt kezet nyújtott, de azután meggondolta magát, és bevitt a múzeumba. Az igazgató szobájában én is belekerültem egy bőrkarosszék szívélyes, meleg karjaiba. Hallgattam őket. Beszélgetésük során egyszer csak azt kérdezte Móricz a szikár, alacsony, parasztképű igazgatótól :
— Nehéz így egyedül?
Nem tudom, mire vonatkozott a kérdés, családi magányra-e vagy másra, csak arra emlékszem, hogy az igazgató fölemelt egy régi cserépdarabot az íróasztalról.
— Nemigen vagyok én magamban — mutatta hüvelykés mutatóujja közé csípve a cserepet —, sokat beszélgetek ezekkel.
— Most is mond valamit ott az ujjad között, vagy most hallgat? — kérdezte összehúzott szemmel Móricz.
— Ez mindig panaszkodik — sóhajtott az igazgató mivel nem találtuk meg azt a darabot, amelyik ide illik a rövidebb oldalához…
Móricz fölemelt az íróasztalról egy nagy, sötét cserepet. Hosszan nézte, figyelte, forgatta, tenyerébe vette, kicsit megtapogatta a csorba széleket.
— Csakugyan — hajolt közelebb az asztalhoz ha az ember nagyon figyel rá, ez is mintha beszélne.
— Mit mond neked? — emelte tekintetét az igazgató Móriczra.
— Az idő múlásáról beszél. Ezek a kopott vonalak itten, mint a ráncok. Ezt a port, amelyik az ujjam hegyére tapad, mintha egy sóhaj fújná oda. Haj-haj. . . nem könnyű ezerévesnek lenni…
— Ezret mond ?
— Annyit.
— Ne higgy neki, Zsiga. Nincs több az százesztendősnél. Nekem már megmondta, de hát, úgy látszik, föl akar vágni a pesti író előtt.
Az igazgatói iroda ablaka előtt egy fa lombja kókadozott a szélcsendben és a konok napsütésben.
