Színműírói érzékem először a vándorév után mutatkozott meg. A Bethlen téri színpadon — ahol a kis színház már hosszú ideje moziként tengeti életét — a Légitámadás című angol darabot próbáltuk. Én egy matrózt játszottam benne, aki éjszaka a Temze-parton sétál, megszólítja egy utcalány, de neki nincs pénze és továbbáll. A szövegem összesen ennyi volt: 1. Jó estét. 2. Egy pennym sincs. 3. Jó éjszakát. Amint látható, ez a hét szó nem nyújtott különösebb alakítási lehetőséget. Ebben az évben fel is adtam a színházi pályához fűződő álmaimat.
Kint ácsorogtam a színpad mögötti folyosón, és aláhúzott gőggel olvastam az anekdotázó kollégák között egy Gelléri Andor Endre-kötetet. Akkor hozta valaki a hírt, hogy Hont Ferenc, színházunk rendezője József Attilával ül a nézőtéren.
Elöntött a harag. Bedobtam a könyvet az öltözőbe, és dúltam-fúltam a bosszúságtól. Eddig nem éreztem egy csipet keserűséget sem a hétszavas szerep miatt, de most fölháborítónak találtam, ami történik velem. Nem ismertem József Attilát, de szavai benne voltak a szótáramban, fényesedtek bennem, s készítettek a komoly időkre. Magamban átkoztam a pillanatot, hogy a vándorév főszerepei után mi az ördögnek kellett Pestre jönnöm. Úgy háborogtam, hogy ebben a hétszavas szerepben lát engem József Attila, mintha személyes barátom előtt kellett volna megalázkodnom. Ez a vad izgalom okozta, hogy a színpadra lépés előtti pillanatban megszűnt bennem a színész, és életre kelt a színműíró.Beléptem a színre, és szétdobált lábakkal, tengerészesen elindultam a híd felé. Amikor az utcalányt alakító színésznő megszólított, a „jó estét” szöveg helyett kérdőn, vagányosan fütyülni kezdtem neki. Magamban attól tartottam, hogy a rendező megállít, visszaküld, és újrakezdeti velem a jelenetet. Nem így történt. Hont Ferenc mozdulatlanul ült József Attila mellett.
Tovább ragadott az ihlet, de úgy is mondhatom, hogy vérszemet kaptam. A lány ajánlkozására ismét elhallgattam az érdektelen három szót („egy pennym sincs”), ehelyett kifordítottam a zsebemet, és fájdalmas füttyszóval adtam tudtára vagyoni helyzetemet. Aztán továbbmentem, és a „jó éjszakát” köszönést is füttyjellé alakítottam.
Hogy miért számítom ettől a pillanattól a színműírói érzék jelentkezését? Azért, mert sértett hiúságomban nem szaporítottam továbbiakkal a nekem juttatott hét szót, hanem azzal hosszabbítottam meg a szövegemet, hogy a hetet is elhagytam.
Egyébként sem a rendező, sem a darab szereplői nem vették észre, hogy eltüntettem szerény szerepem szövegét. József Attila sem ugrott fel a helyéről izgalmában, felfedezvén a kor új drámaíróját. Semmi sem történt. Legföljebb annyi, hogy ha ma tíz szóval hosszabbra nyúlik egy mondatom dialógusírás közben, József Attila arca dereng fel egy régi kis színház nézőterének homályából, és szemrebbenés nélkül kihúzom a tíz odatolakodott szót. Amikor élesebben villan elém arcéle, az egész darabot törlöm.
