A frankfurti repülőtér elegáns várótermében a magány nem volt fokozható.
Az, hogy én ezt mégis megpróbáltam, azért volt furcsa, mert életem egyik legizgalmasabb és legboldogabb élménye előtt álltam, útban voltam vadászni Dél-Afrikába. Frankfurtban ítéletidő tombolt, a váróterem üvegablakán kövér esőcseppek és jégdarabkák doboltak. Ahhoz képest, hogy Európában július végét írtunk, szokatlanul barátságtalan gesztusnak tűnt az időjárástól. Még ez is…
Körülöttem változó eleganciájú és különböző bőrszínű utastársaim sem látszottak különösebben boldognak. Zsebemből ki-kivettem fém ötmárkásomat, egy telefonhívást fontolgattam, gondolva, hogy feleségem, vagy kislányom hangja talán javít a helyzeten. Egy héttel ezelőtt mennyire más volt…
A Dél-Afrikai kongresszusra (és az azt követő három napos vadászatra) hónapok óta készültünk izgatottan és boldogan két munkatársammal együtt. Afrikai ismeretsége Zsoltnak volt, ő szervezte az utat, ő ismerte a vendéglátókat. Velünk tartott volna korábbi főnökünk, Dezső bátyánk is, aki a legrégibb vadász volt közöttünk. Egy hete viszont Zsoltnak „beállt” a dereka, mozdulni sem tudott, így nem vállalta az utazást. Aztán Dezső bátyám felesége lett beteg, és nem akarta egyedül hagyni, így ő is lemondta az utat. Egyedül maradtam…
Akkor még az volt a szokás, hogy saját szakmájában az ember ismerte a világot. A személyes kongresszusi eszmecsere jelentette a legfrissebb szakmai információforrást. Tudtam, hogy kivel fogok találkozni, tudtam, hogy melyik szekcióban adok elő, és hogy ki mit fog valószínűleg kérdezni, az előadás témájával kapcsolatosan. Bajom a vadászattal volt; nem ismertem a vadásztatókat, életemben először indultam külföldre vadászni, és a helyi vadászszokásokat sem tudtam.
Szorongásomnak a beszállás vetett véget, az óriás gép lassan megtelt. Miután az egész életemet végigrepültem, és sohasem szerettem a repülést, „folyosói” ülőhelyemmel elégedett voltam. A gép elindulása után kértem egy sört, majd a vacsorához még egyet, utána pedig jóízűen elaludtam. Legalább 10 percet. Akkor ugyanis megszólalt a kapitány, és barátságosan megkérdezte a mikrofonban, hogy van-e véletélenül az utasok között orvos.
Természetesen egyedül én voltam, így aztán álmosan ugyan, de igyekeztem határozott léptekkel megközelíteni a gép két részét függönnyel elválasztott „stewardess fülkét”.
A függönyt elhúzva érdekes látványban volt részem: a földön két eszméletlen fiatal feküdt, egy fiú és egy lány. Mindketten húszas éveik derekán lehettek. Körülöttük négy csinos szőke Lufthansa stewardess térdelt, s próbáltak beléjük lelket verni.
Térbelépésemet boldog megkönnyebbüléssel fogadták. „Herr Doktor, ezek az olasz fiatalok rosszul lettek, mit csináljunk velük?” Egyből felébredtem. Gyors pulzus, pupilla és légzésellenőrzés – ezek nagyjából rendben voltak – akkor már kezdtem magam egy kicsit jobban érezni, próbáltam gondolkodni. Végül az egyik stuvi feladatot kapott: a nő kézitáskáját kellett előkerítenie. A Jó Isten szokás szerint velem volt, a táska kinyitásakor egy doboz ismert erős nyugtató-altató tablettás doboz került elő, otthon műtéti előkészítéshez szoktuk használni. Aztán lassan kiderültek a dolgok. A nászutas házaspár iszonyúan félve a repüléstől, bevett két tablettát a gyógyszerből, aztán benyomtak egy-egy dupla konyakot. Mire ez kiderült, került egy vérnyomásmérő is, nagy bajt nem észleltem, s álmuk lassan átment jó mély, egyenletes légzésű fázisba. Közben meglátogatott bennünket a kapitány, aki látva, hogy sikeresen elláttam a párt, megjegyezte, hogy ez nagyon jó hír, mert így nem kell „idegen” afrikai repülőtéren leszállnia. A lányoktól kaptam egy jó kávét, a kedélyek megnyugodtak, a dolgok kezdtek a helyükre kerülni… egy apróság kivételével. Július téli időszaknak számít Dél-Afrikában, ezért kedvenc barna kord farmernadrágomban utaztam, és természetesen vadászbakancsban. Amikor a földön fekvő fiatalokhoz lehajoltam, a nadrág hátul és középen 25 cm hosszan a varrás mentén megadta magát. Fura helyzetbe kerültem, s mindezt négy csinos stewardes társaságában. Szerencsére tudtam, hogy a Lufthansa gépek jól felszereltek, ezért tűt és cérnát kértem tőlük. Először nem értették a kérést, aztán kiderült, hogy nem tudják teljesítenia kérésemet. No, nem baj, félrehúztam a függönyt és felmértem az utasteret. A harmadik sor szélén megpillantottam egy idősebb, jól öltözött hölgyet. Még meg sem lepődött, sőt nem is kérdezte, hogy mire kell, a kézitáskájából elővarázsolta az „életmentő” felszerelést. A következő 15-20 perc vígjátéki elemeket is tartalmazott: az elfüggönyözött fülkében, pokrócba csavarva, több sebészi csomós öltéssel, kék cérnával megvarrtam barna farmernadrágomat, majd felvettem, és a helyemre távoztam. Gyorsan elaludtam. Úgy tűnt, hogy néhány percet.
A vállamat simító kéz és a távolról jövő hang hatására jobb szememet kinyitva az egyik szőkét pillantottam meg. Közel hajolva mondta el problémáját:
– Doktor Úr, nem tudná valahova lefektetni ezeket az olaszokat, mert reggelit kell felszolgálnunk az utasoknak. – Az első gondolatom az volt, hogy megkérdezem, a gépet nem kell-e vezetnem, aztán a probléma jobb megértéséhez a bal szememet is kinyitottam, majd biztosítottam a lányt, hogy a dolgot mindjárt elintézem. Az órámra néztem, fél öt körül volt.
Az utastér utolsó sorában három rövidnadrágos, húsz év körüli német világjáró aludta az igazak álmát. A közöttük lévő, félig üres whyskis üveg tanúsította, hogy semmit sem szoktak a véletlenre bízni.
Határozott léptekkel mentem oda:
– Jó reggelt, uraim, a gép orvosa vagyok – szólítottam meg őket határozottan. – Ha bemennek a függöny mögé, a lányok dupla reggelit adnak maguknak, a csomagjaikat pedig tegyék az ülés elé, két embert fektetünk ide.
– Jawohl, herr Doktor – válaszolták és tették, amit kell. Reggelit nem kértem, megint aludtam vagy 10 percet. Aztán megérkeztünk. Kiszállás előtt a jóízűt aludt, kipihent, szimpatikus olasz pár jött oda megköszönni a segítséget. „Elég ilyenkor a konyak” – hangzott az orvosi tanács.
A gépből történő kiszállásnál az ajtóban a parancsnok mellett ott állt az egyik stewardess. Kezében nagy üveg francia pezsgő.
– Herr Doktor, a Lufthansa nagyon hálás önnek… – kezdte a kapitány, de közbevágtam:
– Kapitány Úr, rengeteg csomagom van, a pezsgőt köszönöm, nem kérem, de lenne egy kérésem – mondtam. – Augusztus 5-én jövök vissza Johannesburgból. Kérem, ha lehet, terhes nő ne legyen a gépen, mert szülést nem vállalok!
Ebben maradtunk…
