Amikor az első felvonás véget ért, és a kis Prielle Kornélia leült öltözőszobájában a tükör előtti székre, gyors kopogás hallatszott az ajtó zörgő deszkalapján.
— Ki az? — kérdezte a primadonna.
— Petőfi — hangzott az ajtón túlról.
Kornélia nefelejcskék szalagjához kapott, mintha meglepetésében másba nem tudott volna megkapaszkodni, aztán összekapta vállán a vörös rózsás selyemkendőt, a gyertyafényben egy pillantást vetett a tükörbe, és szívdobogva kiáltott az ajtó felé.
— Lehet !
— Jó estét. Nem háborgatom? — lépett be a költő a jelmezektől és piperéktől illatos szobácskába.
— Ó, nem — reszketett Kornélia, ahogy a költőt teljes életnagyságban meglátta —, tessék, tegye kényelembe magát — mutatott egy utazóládára, és kicsi lába nyugtalanul izgett-mozgott ezüstös topánjában.
A költő csak állt az ajtóban, nézte Kornéliát, és elragadtatva mosolygott.
— Megbabonázta a lelkemet — szólalt meg váratlanul —, ahogy néztem a földszinti sorból, nem a színpadon ragyogott, hanem az ég boltozatán…
Kornélia elpirult a festék alatt. Petőfi még beljebb került s folytatta.
— Lelkem, Nellikém, lenne-e a feleségem, ha kérném? Az aranyszemű primadonnával forogni kezdett a világ. Megint csak odakapott a hajában kacérkodó, kék szalaghoz, de mintha a kis selyemszárnyat is elfogta volna a nyugtalanság, odapilledt a színésznő tenyerébe.
— De hiszen ma lát először — próbálta félaléltan visszaigazítani a szalagot a hajába Kornélia.
— Tudja, Nellike — sóhajtotta a költő —, velem minden az első pillanatban szokott megesni. Az még sohasem történt meg, hogy egy lányba esztendős ismeretség után beleszeressek. Én meglátom a lányt, s vagy azon nyomban lángolni kezdek érte, vagy soha. Így láttam meg a pusztát még pendelyes koromban, így eszményeimet s a barátokat. A verssel is így vagyok, jut eszembe, s már vágom is. Hála a sorsnak, ma is éppen jó helyen törött el az utazószekerem tengelye, a színház előtt. . . Így volt ez elrendezve a sors könyvében…
Nelli összébb húzta a kendőt kerek, púderes vállán.
— Hiszen ez csak amolyan véletlen volt — hebegte.
— Véletlen? — hevesedett neki még jobban a költő. — Csak a gyávák magyarázkodnak mindig a véletlenekkel. Én hiszek az elrendelésben. Minden ember életének törvénye van. Az én sorsom az, hogy most itt álljak maga előtt, Nellikém…
— S az ember nem szállhat szembe a sorsával? — nézett fel gyámoltalanul a színészlány a költőre.
— De igen. Csakhogy én nem akarok szembeszállni vele. — Miért?
— Mert nekem jó sorsom van, Nellike. Szeretem őt, és hiszek neki.
— S köszöni a sorsának a sok szenvedést és nélkülözést is? — villant fel Nelliben a bátrabbik lélek.
— Okos sors az enyém — mosolygott Petőfi —, megmutat mindent, ami költőnek való. Megmutatta magát is . . . Itt az ideje, hogy igent mondjon. Előadás után megyünk a tiszteleteshez, Könyves Tóth Mihályhoz, felzörgetem, s mondom neki: „Itt az én boldogságom, te pap, adj össze bennünket, de olyan hamar, mint a parancsolat”
– De hiszen én sem ismerem magát, csak a költeményelt… s a szünet múltán újra színpadra kell mennem…
— Elég időt hagy ez a szünet, Nellikém… — lángolt a költő nyitva van az én lelkem az egész világ előtt… — Nem! — kiáltott fel hirtelen Kornélia. — Én félek a maga sžilaj sorsától.
— Fél ?
— Reszketek tőle! Nekem sok-sok esztendő kell.. , epekedésre, szenvedélyre, békességre a szerelemben… meg aztán öregségre is . . . Mindenre, Petőfi úr.. .
— Hát nem érti — kérdezte elkomorult homlokkal a költő —, hogy tíz perc alatt száz esztendőt is lehet élni?
A primadonna arcára most már rémület ült ki.
— Hallani sem szeretem az ilyet. Nekem ez a színházi szünet, ez a tíz perc csak arra való, hogy megigazítsam a hajamban a szalagot… Magának meg… Úristen… Szédülök tőle, ha csak rágondolok is ! Borzasztó ember maga, Petőfi úr.. Igen, borzasztó I
S a kis színésznő csakugyan borzongva ült az aranyozott széken, nagy nehezen visszakényszerítve szalagját barnásszőke hajába.
Földbe gyökerezett lábbal állt a költő. Szemöldjeit öszszevonta. Tekintete elsötétedett.
— Pedig ez a tíz perc óriás idő — mondta elgondolkozva nemcsak arra elegendő, hogy az ember beleszeressen valakibe, hanem arra is, hogy kiábránduljon belőle… Kint a folyosón megszólalt az ügyelő törkölymarta hangja.
— Prielle. kisasszony, kezdünk! Színpadra !
— Jövök! — szólt vissza a színésznő, s már hagyta is ott a költőt, szaladt kifelé az öltözőből, s tudta, a következő szünetben már nem találja öltözőjében. Az ajtóban még látni lehetett, amint megremegnek szép vállai, aztán már csak cipősarka távolodó kopogása hallatszott be a folyosóról.
Petőfi ott állt a nyitott ajtóban, s nézett Kornélia után. Fiús válla gúnyosan megrándult.
„Talán azt kellett volna mondanom — gondolta magában –, Nellike, maga úgy megbabonázott, hogy szerelmes leszek magába… mához tíz esztendőre”
S gyors léptekkel elindult a kijárat felé, mert ugyan mit keresett volna tovább Debrecenben.
