Történelem előtti idők
— Ne mássz le!
— Maradj szépen a lombok között!
— Meglátod, ebből még nagy baj lesz…
Hárman is rákiáltottak a magasból, de ő ügyet sem vetett rájuk, könnyedén lendült ágról ágra lefelé.
A fa bölcsei ekkor tapasztalt, fölényes mozdulatokkal megelőzték az ereszkedésben, s az alsó ágazaton elhelyezkedve, eltorlaszolták előle az utat.
— Nézd, itt mindened megvan. A fa, amelyen felnőttél, biztonságot nyújt — szólt az egyik bölcs, okos, rábeszélő makogással.
— Nem maradok örökké a fán — tiltakozott a fiatal —, itt egyáltalán nincsenek lehetőségeim, engem ezek az állapotok nem elégítenek ki, fejlődni akarok.
— Mi? — ráncolta millió redőbe a homlokát a második. — Itt nincsenek lehetőségek? — és a hatalmas lombozatra mutatott. — Hát hol vannak, ha itt nincsenek?
A harmadik bölcs komor arccal mordult fel.
— Ami pedig az ábrándjaidat illeti, azt mondom, jó lesz vigyázni azzal a fejlődéssel. A mammut is ilyen elveket kezdett vallani, aztán tessék, mire vezetett az egész?
Ma már csak a szájhagyomány emlékszik rá, hogy ez az élőlény egyáltalán létezett.
— Egyébként felvilágosíthatunk — fintorgott a bölcsek között a legelőkelőbb külsejű —, hogy elérkeztünk a fejlődés legmagasabb fokára. Tökéletesen ismerjük a fát, amelyen lakunk. Ma már nem egymás fején törjük fel a kókuszdiót, hanem gépesítve, a fa kemény görcsein. Amellett ragyogóan kifejlődött mozgástechnikánk következtében megszűntek a távolságok, pillanatok alatt jutunk el egyik ágról a másikra. Mit akarsz még? Örülj, hogy elértük, ami egyáltalán elérhető.
De ő mégis lemászott, és azonnal két lábra emelkedett.
Ókor
Mit piszmogsz azzal a márvánnyal, Pheidiasz?
— Csak ütögetem, anyu.
— Hát csak ne ütögesd, Pheidi, mert aztán én találok ütögetni. Tessék bejönni uzsonnázni.
Az asszony haragosan nézett a fiúra, aki még mindig ott kopácsolta az udfar aljában az otromba márványdarabot.
— Mindjárt megyek, csak még eztet itten lepattintgatom.
— Pattintgatod a majd megmondom micsodát. Tönkreteszed azt a vésőt. Majd adok én neked pattintgatást. Végre sikerült egy rendes vésőt szereznem nagy protekcióval, és akkor ez a kölyök tönkreteszi azzal a büdös márvánnyal.
— De amikor olyan kíváncsi vagyok, anyu! . . . — kiáltott vissza sírásra hajló hangon a fiú.
— Mire vagy kíváncsi?
Hogy mennyit kell még levernem a kőből, hogy ami megmarad a végén, az apura hasonlítson.
— No, még csak az kellene, hogy ezért a bolondságért teljesen kicsorbítsd a vésőmet — pihegett a mama, és gyors léptekkel sietett a fiúhoz.
A véső valóban összevissza volt már csorbítva. A szép, fiatal mama kétségbeesve ragadta ki a fiú kezéből. Amikor azonban látta, hogy gyermeke arcán milyen különös rémület tükröződik, megsimogatta Pheidiasz fejét.
— Nézd, fiacskám, te még gyerek vagy — mondta gyöngéddé változott hangon —, nem tudsz még különbséget tenni értelmes és értelmetlen dolgok között. . . Ha unatkozol, menj szépen golyózni a rabszolgák fejével, de az ilyen szamárságokat abba kell hagynod, mert csak kárt csinálsz vele, amellett már nem is illik hozzád az ilyen értelmetlenség. Ne felejtsd el, hogy mire leesik az első hó, már tízéves leszel.
Amikor a mama elsietett a vésővel, a fiú egy törött dárdavéget húzott elő a közeli bokor aljából, és azzal kezdte kapargatni a márványt.
Középkor
Az „Arany Horgony” kocsmában a bíborpalástú és -orrú lovag harmadszor koccintotta az asztalhoz a kupáját.
— Hát ide hallgass, Kristóf — egyenesedett ki a kupával —, én mondom neked, hogy mese az egész azokkal az Indiákkal… Hallgass te csak a jó öreg cimborádra, és maradj veszteg a fenekeden.
