Óhatatlanul gyakran eszembe jutott Londonban, ahogy mindig, az Illés zenekar dala, amelyhez sok emlék fűződik, hiszen az Omega helyett őket küldte a hivatal, pedig nem őket várták. S amikor aztán Bródy nyilatkozott a BBC-nek, akkora botrány kerekedett, hogy egy évig ők voltak a legjobb vidéki zenekar, vagyis nem léphettek fel Budapesten.
„Balról jön autóbusz, nem lépünk elé”. Még ez a praktikus sor is segít, hogy ne rosszkor lépjek le a járdáról. Amúgy arrafelé nem sok változott, a diákok még mindig egyenruhában járnak iskolába, sőt a kiránduláson is viselik és bizonyos éttermekbe, klubokba nem lehet nyakkendő, öltöny nélkül belépni. Az inflációt is megtapasztalom, a lutoni busz 10 helyett 12, a Fish and Chips 12-12 helyett 15-16, míg a Guinnes 4.50 helyett 5.50 font,ám ez még elviselhető, nem száguld át rajtunk, nem terít le, mint itthon.
Történelmi pillanatban jártam nyáron Londonban, a Downing Street-nél hatalmas tömeg állt, rendőrök vigyázták mindkét végén. Természetesen megálltunk a Vörös oroszlánnál, ott ittuk a Guinnest, amely épp félúton van a Whitehall és a Downing Street között, ezért jártak oda whiskeyzni és sörözni a hajdani miniszterelnökök, így Churchill is. És eljött az idő, amikor felhangosították a tévét, Boris Johnson bejelentette, hogy lemond. Behallatszott a Downing Streetről a tömeg morgása. A kocsmában nem volt efféle izgalom, senki nem tette le a sörét. Egy demokráciában ez megesik olykor, s ez a pub látott már sok mindent, hiszen 1434 óta áll.
Rossz szokása az embernek, hogy bármit lát, rögtön hazagondol és ezen kicsit elszomorodik. A Vörös oroszlánban történt az is, hogy a csapos kitette elém a két sört, de még nem keményedett meg a habja. Nagyon szomjas voltam, meg azt hittem, hogy már nem csapol tovább, hiszen hozzám voltak közelebb a korsók, már emeltem is, amikor rám szólt. „Ez az első Guinnesed?” És aztán csurig töltötte. Sose felejtem el, amikor nyári szünetben az öcsém egy Bajcsy Zsilinszky úti kocsmában töltötte a korsókat, s a főnök rászólt, az a vonal nem azért van a szélén, hogy addig is kell önteni…
Wimbledon idején London kicsit ünneplőbe öltözik, mindenütt hirdetik a versenyt, az éttermek ötórai teákat tartanak, s az egyik mayfairi parkban ázsiai falatokat kínál, a füvön nyugágyak és szemben egy nagy vászonról Wimbledont lehet nézni. S ez az élmény majdnem felér azzal, aki kint van és ott látja Nadalt vagy Djokovicot. És ahogy sétáltam tovább egy régi templomban, festett üvegtáblák között egy gasztro-udvar csábított be. Kicsit hasonló volt a Hold utcaihoz, csak az már bezárt, nem sok telet és nyarat ért meg. A halódó Nyugattól még sokáig tanulhatunk.
