Kiss Tibi írt egy dalt Azaz ő bolondos Kubájáról, s az felér egy szerelmi vallomással, ahogy én sem tudnám szebben megénekelni, amit a karibi szigeten megéltem. Különleges világ, kicsit szürreális, kicsit romantikus, szegény is, meg gazdag is e paradicsom, ahol egy nyugati minden természeti és civilizációs élvezetet megtalál, s már-már nem érti, mit jelent a depresszió szócska, s létezik egyáltalán.
A kubai demokrácia is egyedülálló, Castróék 1959-es forradalma sok mindent hozott, jót és rosszat is, amelyből más dél-amerikai országban is kapnánk ízelítőt, de öntudatosabb népek nem élnek másutt. Mindenkinek van tartása, a szekeret hajtó, zöld banánt szállító parasztnak éppúgy, mint a szállodai londinernek, a taxisnak vagy az utcán sorban állóknak. És a szállodákban nyaraló kubaiak is természetesen viselkednek, elvégre otthon vannak, a gazdag nyugati sem különb, csak több pénze van. És a dolgozóknak sem tiltja a protokoll, hogy beüljenek a bárba egy kávéra és egyenrangú a menedzser, a kertész és a takarítónő is. Miután tavaly a covid miatt elmaradtak a turisták, kubaiak üdültek Varaderón is, s most sem lennének telt házak, ha nem kapnának helyet fél pénzen. Volt persze olyan négycsillagos szálloda, ahol úgy éreztük magunkat, mint egy SZOT üdülőben, de ez egy másik történet. A szolgáltatások nem tökéletesek, több hotelre ráférne a felújítás, a rendszeres karbantartás mindenképpen, vagyis egy csillaggal mindenképpen kevesebbet érdemelnének, de sem a tisztaságra, sem a kiszolgálásra nem lehet panasz, és igyekeznek mindent kérést megoldani, amit egy hiánygazdaságban lehetséges. Olvastam kommenteket arról, hogy nincs WC papír, láttak svábbogarakat, meg efféle hülyeségeket, de ennek nyomát sem találtuk, pedig sok felé jártunk.
Nem szoktam társasútra befizetni, drága is, meg sematikus, mert viszik az embert. Egy ilyen országban persze kényelmes, mert mindent át lehet hárítani az utazási irodára, meg az idegenvezetőre. Nagy kalandra vállalkozik, aki egyedül utazgat Kubába, de egyetlen percig nem fog unatkozni, megbarátkozik a „mangana” elvvel, amely valahogy úgy fordítható, hogy „kapcsolj át türelem üzemmódba”, légy laza, mint egy kubanos és élvezni fogod az életet. Itt aztán valóban bölcs tanács, hogy „Kubában élj úgy, mint egy kubaiak”. Olvastam például egy kommentben, hogy borzasztó a kubai burger, de hát ez nem a McDonalds országa, egyél halat rákot, kagylót, langusztát. Ugyanakkor találkoztam kanadaiakkal, akik szerették a kubai burgert. Többségük évek óta visszajár, mert csak a módosabbak tudnak Floridában apartmant vásárolni és mondhatom, imádják. Egyikük sem húzza a száját, ha nem olyan kerek a világ, mint otthon.
Varaderó egy turista buborék, azon a félszigeten minden a turistákról szól, és a boltok is euróban és dollárban számolnak, a taxis sem ismer más pénzt, s még a szuveníreket is valutáért adják. Ha van pesód, az legfeljebb borravalónak jó, azt viszont szokás adni a bárokban, éttermekben és a takarítónőnek is. Mondják is, akikkel beszéltünk, hogy a turista iparban dolgozók átlagon felül keresnek és élnek. Amúgy a a 2020-as pénzreform nem jött be, mert ugyan most csak egy pesó van, de az mégis kétféle. Ha pénzt váltasz, egy euróért 26 pesót adnak, az utcán már százat és még az étteremben is 80-ért számolják be. S rengeteg a valutás bolt, ahol a víztől a majonézig mindent árulnak. Ha százasával váltottad be az eurót, akkor Kuba igazán nem drága, hiszen a bárban a Mojito, Pina Colada, Cuba Libre, Daiqiri és a többiek 150-200 pesóba kerülnek, egy sört 200, halat vagy csirkét már ehetsz 400-ért, srimpet, langusztát, polipot 600-9800 pesóért.
Havanna, ahogy Varadero is, állam az államban. Itt sokkal satnyábbak a zöldségek, gyümölcsök a piacon, az utcán is többen állnak sorba étolajért, kenyérért, mint vidéken, mégis pezseg minden, a bárokban és az utcákon is. Az Inglaterra Hotelben is szegényes a reggeli, de nem morgunk, mert mi nem álltunk sorba, a mozaikos falak különben is a múlt századelőt idézik, játszik a zongorista, vagyis ez Marquez világa, itt megállt az idő és mi igazán nem bánjuk. A teraszon elüldögélhetsz egész este egy Mojitó mellett és elnézegetheted a vékony fekete, vagy a mulatt molett kurvákat, ahogy felcsípnek egy európait. Itt a melegek is egyenrangúak, Kubaszerte rengeteg párt láttam, maga Raul Castro lánya támogatja őket. Az óvárosi rengeteg könnyen elnyel, kár, hogy kevés házat renoválnak. Nagy bánatunkra most éppen a Partagas dohánygyár és a Forradalmi Múzeum került sorra. A Baccardi házat is csak kívülről csodálhattuk meg. A Capitolio, amely szakasztott mása a washingtoni Capitoliumnak gyönyörű. A februári nyári éjszakában elveszünk a következő koktélig, de az már legyen Pina Colada. És hogy is szól a Cuba Lunatica? „Az ég felénk küldi a cukornád édes illatát…”
