A korai Wizzair géppel érkeztünk Isztambulba, s tapasztalat híján nem nagyon alkudoztunk a sárga taxissal, 40 euróért vitt be a belvárosba, az Altea Palace Szállodába. Visszafelé megúsztuk 30 euróért, abból már nem lehet tovább alkudni, mert amúgy 800-900 lírát mérnek a taxaméterek. Az isztambuli nemzetközi reptér egyébként hatalmas, de 10 perc alatt átjutunk az ellenőrző ponton és az útlevélvizsgálat sem tart tovább. A hotel recepcióján két perc alatt a kezünkben van a kártya és kapunk egy térképet, bekeretezve a legfontosabb objektumokkal. Persze, arra még húsz évvel korábbról emlékszem, hogy a villamos átszeli a várost, tehát ha a kikötőbe vagy Karaköy negyedbe igyekszünk akkor érdemes kiváltani egy 70 lírás kártyát, s azt kell utanként 15 lírával feltölteni. Ám jó szokás szerint egyszer szálltunk villamosra, hiszen gyalog ismerszik meg a város, s három nap túl kevés ahhoz, hogy más negyedeket felfedezzünk.
A török infláció vetekszik a magyarral
Az első délután korzózunk a Kék mecset és az Hagia Sofiya között, ám kiderült, hogy fél ötkor mindkettőt bezár, csak az udvarra engednek be. A hívők persze később is bemehetnek, a turisták nem. A Topkapi is másnapra marad, bár arra egy nap is kevés lenne, hogy rendesen bejárjuk és a Háremet is végignézzük. Előtte ajánlatos egy jó útikönyv, ahol a legnagyobb szultánok dolgait sorra vesszük, többek között Mehmetet, aki egy erdélyi ágyús mester segedelmével legyőzte Bizáncot, bevette Konstantinápolyt vagyis Isztambult és Szulejmánt, aki Mohács után három részre szakította Magyarországot és 150 éves igába hajtotta.
A török infláció vetekszik a magyarral, az árak is hasonlóak. A reptéren 2500 lírát adtak 100 euróért, a városban 2800-at is kaphatsz. Az eurónak mindenütt örülnek, néhol abban is megadják az árat. Az éttermi ár is megegyezik az otthonival, tehát a pisztráng vagy a bárány 300 líra, vagyis 4800 forint az étlapon, a sör és a bor viszont jóval drágább, ha egyáltalán van. Egy korsó sört 1600-2500 forintért ittam. Igaz, találtunk a főutak mentén olcsóbbb bisztrókat is, ahol 1600 forintért egy lencselevest és egy bolognait adnak, s meglepően jó ízűek voltak. És ettünk kis vendéglőben 3200 forintért kalamarit és rákot is. Oda másnap is visszamentünk, mert közel volt a szállodához. Hangulatosnak találtuk és szimpatikus volt a család, mellesleg a feleség jól főzött.
A textilek, vagyis a ruhaneműk még mindig olcsók, az utcán is vehetsz 1600 forintért 5 pár Tommy Hilfiger zoknit és egy hasonló márkájúk dzsekit 6 ezért forintért. A Nagybazárban persze drágábbak a márkás holmik, de nem is ott kell vásárolni, hanem egy másik negyedben, ahol egymás mellett sorakoznak a világmárkákat ajánló üzletek. Arra most nem volt időnk, hogy ott körülnézzünk, csak a taxiból láttuk az elegáns és szerényebb boltokat.
Európában talán ez az egyetlen ország, ahol jó magyarnak lenni
A nagybazárnál sokkal nagyobb élmény a fűszerbazár, ahol kedvedre válogathatsz különböző chilik, sáfrányok, halfűszerek valamint egzotikus gyümölcsös teák közül. Kötelező alkudozni, teával és sütivel kínálnak és Európában talán ez az egyetlen ország, ahol jó magyarnak lenni, nem kell magyarázkodnunk a kormányunk miatt, szeretnek bennünket, a Magyarisztán kulcsszó. Az egyik ajándék bolt idős tulajával még a Türk tanácsot is megtárgyaltuk, hiszen mi vagyunk az uniós rokon. Az egyik boltban 530 helyett 400 lírát fizettünk négy fűszerért és két teáért, mind a hat 10 dekás csomag, s a fóliát lepréselik, nem fog szétszóródni a bőrőndben.
A hajóút valóban élmény, látjuk Isztanbul mindkét oldalát
A kikötőben, a Galata híd kihagyhatatlan. Egyik szintjén éttermek sorakoznak hatalmas választékkal, de augusztus végén konganak az ürességtől. Elmaradtak a turisták, de vajon miért? Nincs is kedvünk beülni, viszont befizetünk egy boszporuszi hajóutat. Nehéz választani a 20, 25 vagy 35 eurós ajánlatok közül. Végül az utóbbi mellett döntünk, mert ugyan drágább, de egy ebédet és egy kis showt is ígér. Másnap mikrobusz jön értünk a szállodába és a hajóút végén haza is szállít, de több minden nem stimmel. Egy nagy hajón fogyasztjuk el az egyszerű, csirkefalatkás ebédet, aztán átszállunk egy kisebb hajóra, hiszen csak 35 utas van és azzal vágunk neki a folyónak. A műsor elmarad, az idegenvezető össze-vissza beszél, humorizál és miután kérdőre vonom, többé felénk sem néz. Viszont maga a hajóút valóban élmény, látjuk Isztanbul mindkét oldalát, az új szultáni palotától a hófehér katonai akadémiáig és bepillanthatunk az ázsiai féltekébe is. Visszafelé élvezhetjük sofőrünk szlalomozását, ahogy mellékutakon, sőt udvarokon keresztül centizi ki az utat és kikerüli a dugókat. A helyi sofőrök egyébként is hihetetlenül profik, hiszen az utcák szűkebbek, mint Budapesten és a behajtani tilos tábla sem akadály, legfeljebb rádudálnak egymásra. Igaz, itt gyalogosnak életveszélyes lenni, mert a motorok, kocsik gyorsan hajtanak és nem állnak meg, csak kerülgetnek. Elég egy rossz lépés és megvan a baj. Igaz, egyetlen balesetet sem láttunk.
