2024. június 17. (hétfő) 21:00

A bugyi

Mauser

Prof. dr. Papp György„A vadászatba ugyanis jobban bele lehet bolondulni,
mint a fehérnépbe vagy italba”
(Nyírő József)

Ha a kedves Olvasó elcsodálkozna egy vadászkönyv fenti fejezet címén – kérem, ne felejtse el azt a régi igazságot, hogy a világon minden mindennel összefügg.
A nyolcvanas évek vége felé történt. Már két éve voltam vadász, s igyekeztem bepótolni azt a 29 évet, amit nem vadászattal töltöttem. Szerencsére, és barátaim jóvoltából már valamennyi gyakorlatot is szereztem, túl voltam első nagyvadaimon és egy fél éve már boldog tulajdonosa voltam egy golyós puskának is. Kezdtem látni a vadászatot. Első kézzelfogható jele, egyfajta vadászati „ízlés” kialakulása, mely esetemben egyértelműen (és az óta is tartósan és vélhetőleg életfogytiglan) az őzbakvadászat. Az őzbak gyönyörű állat, hihetetlen variációja van a trófeáinak, más gyöngyözése, súlya, tartása. Az elejteni kívánt vad megpillantása nagy, szabad területen, majd a becserkészése, megközelítése, a lövés megtervezése, számomra ezek az igazi élmények. Ez a „rögeszmém” igen hamar nyilvánvalóvá vált barátaim számára is.
Őzbakvadászatra kaptam meghívást. Az Alföldre, vagy a Dunántúlra, északra vagy délre. A történet pontos időbeli és térbeli elhelyezése lényegtelen. Viszont a kiemelt állami vadászterület igen jó őzállománnyal rendelkezett. Meghívóm, a terület vadászati vezetője, régi betegem, jelezte, hogy komoly bakról van szó, kilövésére személyesen kért és kapott engedélyt.
A területre érkezve elegáns vadászházat találtam… Meghívóm örömmel fogadott, és elmesélte, hogy érkezésem előtt egy nappal bejelentkezett egy igen magas rangú vezető, aki ma reggel lemondta jöttét. Nem az a probléma mondta, hogy zavart volna bennünket, mert mi adott területre, adott bakra megyünk, csak a vendéget neki illett volna kísérni. Átöltöztem.
Mire kijöttem vadászruhában, a helyzet jelentősen megváltozott. Ráncos homlokkal tette le a telefont:
– Mégis jön – mondta elgondolkozva. Aztán felderült az arca:
– Megoldjuk – jelentette ki magabiztosan. Kilépett a ház folyosójára és az irodák felé fordulva hangosan hívott valakit:
– Borikám gyere csak!
Huszonéves, csinos rövid zöld szoknyás, szép arcú lány lépett hozzánk.
– Az unokahúgom, vadászjelölt a szomszéd társaságnál, most nyáron besegít az irodán – mutatta be az igazgató. Aztán a lányhoz fordult:
– Te fogod ma vadásztatni az Adjunktus urat – utasította szelíden. – A Sanyi elvisz benneteket a kerek erdőig, és emez oldalon megvár benneteket. Ti átmentek gyalog, de óvatosan, mert a dombon túl, a pillangós lapon, már kint lehet a bak. Tudod az én bakom, ami tegnapelőtt is láttunk.
Kocsiba ültünk, beszélgettünk, elmondta, hogy imád vadászni.
Aztán megérkeztünk. A terep enyhe dombbal kezdődött. Nem annyira magasan, hogy ne láttam volna meg úgy 18o méterre életem addig látott legjobb bakját. A dombél miatt a baknak csak a feje és a hátvonala látszott, szerencsére nekünk háttal állt…
Lassan emeltem a távcsövet a szememhez. Vastag, gyöngyözött, fekete agancs, 45o gramm körül. Villámgyorsan járt az agyam. Minél kevesebb mozgás, viszont támaszték kell. Az erdőtől már néhány méterre eljöttünk, a bakhoz a sík terep miatt nem mehettünk közelebb. Ha felénk fordítja a fejét, a dombél fölött is meglát bennünket. Mozdulatlanul figyeltünk mind a ketten. Közvetlenül előttem egy kettétört, száraz ágvastagságú kóró meredezett. Egyetlen lehetőséget láttam. Halkan megkérdeztem:
– Van magán bugyi? – Valami pír futott át az arcán, aztán halkan válaszolt.
– Természetesen van, miért?
– Álljon, erősen a bal lábára, a jobb talpát pedig tegye lassan a kóró tetejére. A szoknya fel fog csúszni. Értette és a helyzetet is megértette. Lassú, óvatos mozdulattal helyezte talpát a kóróra, én pedig letérdelve a térd mögötti kis mélyedésbe támasztottam a puskát. A bakból csak a gerincvonal, és a fej látszott. A nyakat céloztam. Aztán megszólalt a Mauser. Lelket gyönyörködtető becsapódás.
A kézben tartott agancs semmihez nem hasonlítható érzése nem akart megszűnni. Forgattam, nézegettem, miközben ő ágat és töretet hozott. Aztán nekiálltunk zsigerelni. – Mit segíthetek? – kérdezte udvariasan. – Ha megfogja a két hátsó lábat, a szegycsontot könnyebben szétvágom. – Öreg bak volt, egyből nem ment, a kés fűrész részével bajlódtam, mikor valami furcsa neszt hallottam. Felnéztem, és láttam, hogy szabályszerűen fuldoklik a nevetéstől. Nem értettem.
– Min derül? – kérdeztem. Mikor egy kis levegőt kapott, félig még nevetve kérdezte:
– Mi lett volna, ha nincsen rajtam bugyi?
– Borzasztó egyszerű – válaszoltam – egy életre meggyűlöltem volna Magát! – Meghökkent.
– Miért? – kérdezte.
– Mert akkor feltehetően nem tudtam volna a lövésre koncentrálni. – Elgondolkozva értékelte a választ. Erről több szó nem esett. Segítetett a kizsigerelt bakot áthúzni az erdőn, ahol a kocsi már várt bennünket.
A vadászházhoz érve meghívómmal nem tudtam találkozni, még nem jöttek be, így másnap telefonon köszöntem meg a csodabak élményét, külön megemlítve unokahúga hasznos segítségét.
– Jövő héten lesz közgyűlés náluk, remélem, felveszik, elég jó a kapcsolat a szomszéd társasággal – mondta tárgyilagosan.
Trófea díszhelyen, a falon. De még két megjegyzés idekívánkozik.
Ha van olyan tulajdonságom, ami az átlagosnál biztosan jobbnak minősíthető, ez az arcmemória. A történtek után vagy húsz évvel véletlenül szembejött a Deák téren. Két 10 év körüli fiúcskát terelgetett. Ráköszöntem. Mosolyogva köszönt vissza.
– Vadászik? – kérdeztem.
– Az egész családommal együtt – bólintott, – de a magával történt vadászatunkat nem felejtem el soha.
– Megtisztelő – udvariaskodtam.
– Tudja, miért? – kérdezte. – Mert 20 év óta nekem férfi ilyen csodálatos bókot nem mondott.
Nőügyeiről elhíresült harsány vadászbarátom a történetet megismerve azonnal hozzátette. „Persze azért ezt a kis kalandot másképpen is be lehetett volna fejezni”. Bólintottam. „Biztos, de gyere, mutatok valamit”. Meglátta a trófeát, és az ötletbörze abban a pillanatban véget ért. Hosszan nézegette, megtapogatta a rózsatövet, megsimította a gyöngyözést. Aztán szokatlan csendességgel szólalt meg: „tudod mit, én nem láttam azt a lányt, de akár Kim Basinger is lehetett volna, én is a trófeát választom”. Azért nem ő lett volna, ha nem teszi hozzá: „Ezt a trófeát…”
Ebben maradtunk…

(Részlet Dr. Papp György: Rátok hagyott örömeim című könyvéből)

Még több novella…