Igen meleg nyári nap volt, kivételesen fél négykor már otthon voltam. A kertben matattam, a növények szeretetét Apámtól örököltem. A sövény nyírásával éppen végeztem, amikor hangos kiabálásra lettem figyelmes.
A szomszédunk neves nemzetközi óvoda, ahol a külföldi gyermekeken kívül néhány tehetősebb hazai család csemetéit is felkészítik az életre. Az aranyos gyermekzsivaj kellemesen uralja el a légteret, a két házat csak egy vadszőlővel többé-kevésbé befuttatott drótkerítés választja el egymástól. Kiabálásra riadtam fel, amely nem nagyon illett a békés nyári délután nyugodt hangulatába.
Az óvoda parkolójában elegáns gépkocsit láttam, mellette egy csinos nővel. Ő kiabált. A veszekedés tárgya, a kocsiban ülő 4 éves forma fiúcska, sajátos akciója volt. Ugyanis míg az anya valami ügyet intézett a házban, a gyermek lenyomta a kocsi ajtajának biztosító gombját, s így magára zárta az autót.
„Azonnal nyisd ki, – ha be tudtad zárni, nyisd is ki!” – hangzott az anyai parancs, a fiúcska viszont szemmel láthatóan egyéb gombok kipróbálásában és a rádió hangerő szabályozásában volt érdekelt. Iszonyú meleg volt, s a hölgy valószínűleg átgondolta a perspektívákat: „Nyisd ki azonnal, mindjárt rosszul leszel!” – kiabálta. Az elképzelésnek volt realitása. A gyermeket viszont az anyai intelmek nem érintették meg, hangosította, majd halkította a rádiót, a gomb csavargatása sokkal jobban érdekelte, mint bármi más.
„Azonnal nyisd ki, mert felpofozlak!” – toporzékolt az anya, miközben a kocsi oldalát ütögette. A fiúcska rá sem hederített, az ablaktörlő gombját mozgatta, majd a szélvédőfolyadék spriccelésében talált élvezetet. Boldogan vigyorgott a nagy felfedezők örömével. A nő kezdte elveszteni önuralmát. „Ha valami bajod lesz, Apád engem megöl!” – sikoltotta. „Húzd fel az ajtógombot, te kis gazember!” Majd „Miért mindig nekem kell veled cirkuszolnom? Te, gonosz kis ördög! Lehet, hogy mindjárt elájulsz!”
A hangos magánszámra a környék lakossága lassan gyülekezett. Próbálták megérteni, miről van szó.
Miután a kerítés fölött magam is úgy láttam, hogy a dolgok kezdenek nem jó fordulatot venni, idejét gondoltam a beavatkozásnak.
A kalapácsot még Apámtól örököltem. Nem egy bonyolult szerkezet. Viszont komoly súlya van, már azt sem szeretném, ha csak véletlenül a kezemre esne. Jobb kezembe vettem, s megindultam a szomszédba.
Az udvaron álló kocsimnál megálltam. Hirtelen ötlettől vezényelve kinyitottam az ajtaját és az ülés melletti tartóból kivettem valamit.
Kilépve házunk kapuján a szemben lakó jó humorú nyugdíjas, a kalapácsot látva, barátságosan kérdezte: „A kocsit vagy a hisztériás nőt akarja megkínálni doktor úr?” „Még nem döntöttem el”, rántottam fel a vállam és beléptem a szomszéd kertbe.
A nő ekkor már üvöltve verte a kocsit és szidta a gyereket. Teljesen meglepődött, amikor félretoltam. A gyerek bágyadtan nézett rám az ablaküvegen keresztül. Ekkor egy hirtelen mozdulattal megmutattam neki a bal kezemet. A tenyeremben levő színes csokoládé színes papírja hatott. Kis kezével felé kapott, de beleütközött az üvegbe. Az ajtó gombjára mutattam, amit a gyerek azonnal megértett, odanyúlt és felhúzta. Villámgyorsan kinyílt az ajtó, a gyereket kikaptam a kocsiból, megkapta a csokoládét, nekem pedig kimaradt egy pótolhatatlan élmény az életemből, hogy kalapáccsal szétverhetek egy luxuskocsit. Az anya valami köszönetet mormolt, majd ölébe kapta a gyereket, aztán beültek a kocsiba, és elhajtottak, én pedig elindultam haza. A szellem győzött a fizikai erőszak felett.
Az utcára érve a szomszéd nyugdíjas huncutul megszólított, a kalapácsra utalva. „Én azért kipróbáltam volna” – mondta kedvesen. „A nőn vagy a kocsin?” – kérdeztem. „Még nem döntöttem” – röhögött. Abban a pillanatban a kocsi újra megállt az óvoda előtt. A nő letekerte az ablakot és komolyan közölte. „A gyerek nem ehet mogyorós csokoládét, mert tönkre megy a foga.” Rezzenéstelen arccal hallgattam. Egyes munkatársaim viselkedése, régen megtanított arra, hogy a hála nem létező kategóriaként kezelendő. Nem így a szomszéd, aki boldogan felrikkant: „A nőt venném előre!”
Csak legyintettem és befordultam az udvarunkba. Az élet elsimult, mindenki megnyugodott. Várt a kert, csak legyen csend…
