A patinás egyetem hatalmas aulája lassan benépesedett. A helyüket kereső urakat és hölgyeket 4-5 lány terelgette. A széksorok lassan megteltek, a hozzátartozók hátul és a karzaton kaptak helyet.
Judit a 6. sor szélső székén kapott helyet. Ha szólítják, kimegy, átveszi az oklevelet és leül, nem kell másokat felállítania. A kezdésig még volt 10 perc. Körülötte még nyüzsögtek a népek, többen keresték a helyüket. Ő csendesen leült, fejét lehajtotta, szemét becsukva várta az ünnepség megnyitását, aztán megrohanták az emlékek.
Soha nem akart más lenni, csak tanár. Már kislány korában is sorba ültette a babáit, feleltette és osztályozta őket. A középiskolában figyelte tanárai gesztusai és csendben átgondolta, Ő ezt hogy fogja csinálni. Egyetemi éveinek második felében már tanított esti iskolában. Diplomával a kezében, az ország egyik legjobb egyetemi gyakorló gimnáziumába került. Hamar beilleszkedett. Sem a kollégáival, sem a diákjaival nem volt gondja. Büntetni nem szeretett, úgy gondolta, a békén hagyott ember is produkál. Tantárgyát igyekezett érthetően, szeretettel előadni. A számonkérésben viszont pontos volt. Harag nélküli mondata volt „kicsit nem lehet példát jól megoldani, az csak pontosan megy”.
Tanítványait szerette, útjukat egyengette. Értékes munkájának híre ment, egyszer egy újságcikkből derült ki, hogy miután egy tanítványának közepest adott, önmagát okolta, mondván: nem tudtam neki négyesre megtanítani a matematikát.
Az Apáczai Csere János díj váratlan ajándék volt. Úgy gondolta, ez visszajelzés, hogy eredményesen segített másoknak. Örült a díjnak, mások is örültek, hogy megkapta.
Sokadik kerek születésnapján köszöntő került fel a facebookra. A kétszáz egynehány komment személyes hangja, egykori tanítványai őszinte szeretete és hálája ugyanerről győzte meg. És végtelenül jól esett neki, hogy nyugdíjazása után, egy neves kőbányai gimnázium, ahol hajdan érettségizett, óraadó tanárnak hívta.
A tanárnő férje a hozzátartozók részére fenntartott utolsó két sor egyikén foglalt helyet. Meglepetten vette észre, hogy lehalkított mobiltelefonja rezeg a zsebében. Látta, hogy felesége barátnője hívja akivel a kőbányai gimnáziumban együtt tanítottak. Halkan szólt bele, jelezte, hogy rendezvényen van, aztán elképedve hallgatta a hírt.
– Tényleg őt akarjátok megbízni? – Az igenlő válasz után megköszönte a hírt, hatalmas sóhajjal, de mosolyogva nézett maga elé.
Az ünnepség elkezdődött. A bevonuló taláros testület elnöke, a dékán köszöntötte a jelenlevőket. A megszólítás után lélegzetvételnyi szünetet tartva körülnézett.
A nézőtér második sorában ülő kedves arcú, vékony nénike szokatlan hangerővel megszólalt:
– Dékán Úr, én teljesen süket és sajnos béna is vagyok. Ha van itt jó ember, aki segít nekem, én is szeretném Öntől az asztalnál átvenni az oklevelet.
A dermedt csendben a dékán megnyugtatta nénit: „megoldjuk”. Két öltönyös fiatal férfi sietett a nénihez, kezükkel jelezték, hogy ők majd segítenek. A csend még egy másodpercig tartott a teremben. Aztán az ünnepség folytatódott.
Kedvenc vendéglőjük, kedvenc pincére örömmel fogadta Őket.
– A szokásost – nézett a férfire?
– Majdnem – mondta a férj. – Csak annyi változás, hogy most mindketten csak kis Zsüti levest kérünk, előtte viszont egy dupla Martinit.
– Biankó – bólintott a pincér, Önnek egy csepp citrommal.
A leves után a tanárnő szomorúan tette le a kanalat.
– Szóval vége – mondta. – Ötven év tanítás, de jó volt…Kár…
– Hát igen – bólintott hamiskás mosollyal a férfi. – A korral nincs mit kezdeni. Bár ezzel van egy kis bajom.
– Mi van? – nézett fel rémülten a felesége. – Beteg vagy?
– Nem, csak nyűgös – hangzott a válasz. – Mert nincs vége.
– Nem értem – ütközött meg a nő. – Minek nincs vége?
– A tanításnak – válaszolta a férfi. – A gimnázium vezetősége ugyanis téged kér fel az új előkészítő tanfolyam vezetésére. Na, mindegy én keddenként kiviszlek az iskolához, és amíg tanítasz elintézem a bevásárlást.
– Drágám, jaj de jó. Nagyon köszönöm, tudod mennyit jelent ez nekem – mondta, és átölelte a férjét.
Este a tanárnő boldog mosollyal aludt el. Holnap is felkel a nap,az élet megy tovább. És van értelme. Még nincs vége. Még taníthat.
