2024. február 22. (csütörtök) 14:58

Szokatlan alku

Agancs

A trófea a vadász számára megbecsült örök emlék. Rátekintve, még évtizedek után is nagy boldogság, mely magába foglalja az elejtés körülményeinek újraélését. A megpillantást, a lövést, a találat jelzést, a birtokba vétel ceremóniáját. Fenséges érzés, kevés ilyen van a világon.

A börzsönyi falu, erdőszéli hétvégi háza a családi boldogság egyik forrása. Imádunk ott lenni. Az egyetlen baja, hogy a ház valóban kicsi: két apró szoba, konyhácska és még kisebb fürdőszoba. Két személynek elmegy, négyen már sokan vagyunk. Épp ezért volt a két évvel ezelőtt hozzáácsolt szaletli, kinti olvasási, szabadban ebédelési, jó levegőn történő délutáni ejtőzési lehetőségével, az új kedvenc, ahol mindenki szívesen időzött. Ahogy tudtuk, díszítettük, s néhány régi trófea is odakerült. Jó volt rájuk nézni. Sajnos kevés időt tudunk ott tölteni.
Az első gyanús jel a kerti diófák teljes termésének eltűnése volt. Kérdeztük a szomszédokat, senki nem látott semmit, mindenki csak ennyit mondott: ha többet lennétek itt, ez nem fordulna elő. Ez persze nem vigasztalt meg senkit.

A fordulópontot a szarvas trófeák eltűnése okozta. Szemmel láthatólag értő kézzel vágták le a talpról az agancsokat, kettőhöz a gazembernek valamire fel is kellett állnia. Négy trófeát loptak el, ebből kettő különös emlék. Az egyik 3 kg körüli páros nyolcas agancs, életem egyik első zsákmánya volt. Kísérőm, vadászati tanító mesterem, a néhai Deák Pista volt Nagyrédéről.
Pista jó kedéjű, derék vadászember volt. Mindent tudott a természetről. Kitűnő sörétlövőként vadászott, nála jobb fácánlövőt nem láttam az elmúlt harmicegynehány évben.
Egyszer egy öreg magaslesen ültünk egy kukoricaföld mellett. Együtt láttuk, hogy a bika, kb.200 méterre váltott be a kukoricába, csak a nyaktól fölfelé látszott. Fiatal vadászként kaptam a puskám után.
– Nana, kicsit messze lesz, hátha közelebb jön – hangzott az ukáz.
Tűkön ültem. Természetese igaza volt, a bika közelebb jött és egy ritkás részen szépen meglőttem. Pista rám nézett és csendesen mondta: a pohár sörnél is jó megvárni, míg leülepszik a hab. – Egy életre megjegyeztem. Ezt a trófeát vitte el a tolvaj. Szerencsére Pistával kapcsolatos emlékeimet nem tudja ellopni.
A másik bika, 4 kg körüli páratlan tízes trófea, Eger környékéről származik. Joachim barátom, egy főiskola professzora volt, maga is író ember. Kiüléseinkkor a világ és az irodalom összes problémáját és megoldásukat rendkívül élvezetes módon vázolta, nekem csak bólogatnom kellett. Emellett igen jól főzött is. Az a fajta kedves ember volt akivel szívesen van együtt az ember. Szóval ültünk a lesen Joachim mesélt, én figyeltem, aztán egyszer csak úgy mese közben megemlítette, kint van a bika mögötted, az erdőszélen. Jó selejt bika, ha gondolod, lődd meg. Hátranéztem, felmértem a vadat, s úgy döntöttem, hogy a Monarchia nemzetiségi politikájának meghallgatását későbbre halasztom. A bika helyben maradt, Joachim pedig őszinte örömmel adta át a töretet. Emlékét vadászbarátok körében gyakran felidéztük, idő előtti halála méltatlan veszteség. Ez a másik ellopott trófea. Gondolom, a kedves Olvasó érti, hogy miután belegázoltak az emlékeimbe, feldúltan kutattam a tettes után. Vadászbarátaim is jelezték, hogy ha meglesz a tettes, a számonkérés nem marad el.
Eltelt egy fél év, tettes sehol. Az üres talpakra nem került semmi, a vendégek is látták, hogy nem felejtünk.
Néhány héttel ezelőtt a szobában olvasgattam. Csengettek. Ez alapvetően szokatlan, ha valaki jönni akar, jelzi, és amikor odaér bejön. Kinéztem.
Ismeretlen 40 év körüli – vélhetőleg környékbeli – férfi állt a kapu előtt. Kimentem.
– Jó napot kívánok – köszönt halkan.
– Jó napot válaszoltam.
Megszoktam, hogy a faluból egy-egy egészséggel kapcsolatos témában tanácsot kérnek.
– Mit segithetek?
– Maga a professzor? – nézett rám.
– Én. – bólintottam.
– Ez a maga háza?
– Igen.
– De maga nem lakik itt, ugye?
– Nem. – Vártam.
Kis csend után: – Azt mondják, maga jó ember?
– Mint a többi, bólintottam újra, most már egyre kíváncsibban. A kikérdezés azonban nem akart véget érni:
– Maga a reomakológiai kórházban dolgozik?
– Nem pont így hívják, de ott. Szóval, mi baj van?
– Maga segített tavaly a Lakatos Sanyikának?
Emlékeztem rá, valami szemészeti dolog volt.
– Én.
– Ő az unokaöcsém és keresztfiam, de én nem tudtam, hogy maga maga. – Nem értettem.
– Én vittem el a csontokat.
– Milyen csontokat? – értetlenkedtem. Aztán hirtelen megvilágosodott minden.
– Szóval maga a tolvaj aki elvitte a trófeáimat?
– Mer szükségem vót pénzre.
– Igen, és ennek az a módja hogy lop mástól?
– Nem tudtam, hogy magáé ez a ház. A feleségemnek vót születésnapja, de beteg és vettem gyógyszert meg süteményt neki.
Csak néztem, Ő meg engem.
– Felad a rendőrségen?
– Nagy kedvem volna.
– Ha nem ad fel, van egy ajánlatom.
– Halljuk – sóhajtottam.
– Ha maga nincs itt én őrzöm a házat, mondta komolyan.
Nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek.
– Önmagától? – vettem szelídebbre.
– Mindenkitől – húzta ki magát büszkén. Innet semmi nem vész el, meglátja.
Tanácstalan voltam, őszintének látszott.
– Majd meggondolom – fordultam meg és csendes léptekkel befelé indultam. A hang félúton ért utol.
– A diót sem viszem el többet.
– Ne fokozzuk – fordultam meg.
Már nyerőre állok, intettem és bementem a házba. A házba, amit a tolvaj fog őrizni.

Még több novella…